Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
1. A reformáció születése, kibontakozása
viszont nem elsősorban az állam, hanem a közösség kifogásoló értékítéletét, nézetét fejezi ki egyéni vagy csoportos eszközökkel, formákkal (büntetésekkel) olyan egyének felett, akik a megszokott rendtől akár tulajdonságukkal, akár magatartásukkal eltértek, akik a közösségi rendet megszegték, megsértették. A közvélemény-büntetés célja tehát a megszokott rend helyreállítása a közösség oldaláról, eszköze pedig a kényszerítés és a megszégyenítés.6 A megszégyenítő büntetések közös vonása, hogy az állami és társadalmi kényszer- intézkedések határán állnak. Egyrészt állami büntetések fő-, vagy mellékbüntetésként — és ilyen értelemben az enyhébb állami büntetések közé tartoznak. Másrészt közvélemény-büntetések, amely körben viszont a legszigorúbbaknak számítanak.7 A közvélemény-büntetés fogalmát elsőként a büntetőjogász Angyal Pál határozta meg. Megkülönböztette a nem formális és a formális közvélemény-büntetéseket, amelyek egyes típusait rendkívül gazdag nemzetközi és hazai jogszokás példaanyagra hivatkozva ismertette. Munkájára alapozva alakította ki Szendrey Ákos azt a csoportosítást, amelyet jó félévszázad múltán Tárkány Szűcs Ernő is használt a magyar jogi népszokásokról írott monográfiájában. Ezek között került felsorolásra: 1. a kapcsolat megszakítás, a kinézés; 2. a megszólás, kiszólás, kibeszélés, szóbakerülés, hírbekerülés, kiéneklés, kimuzsikálás, kiáltás; 3. a csúfolás; 4. a szitok, átok, eskü; 5. az eltemetés; 6. a testrész külsejének a megváltoztatása; 7. a „charivari”, a macskazene, a zángó, a csatlangolás, a kikolompolás, a didergés; 8. a tuskóhúzás, a bakfazékdobás, a cefrehányás, a kongózás, a szűzgulyahajtás; 9. a megkövetésre kényszerítés; 10. a megfélemlítés; 11. a népítélete; 12. az önbíráskodás, a megbosszulás, 13. a megszégyenítés és a megbecstelenítés.8 A folyamatosan súlyosbodó büntetési sort záró megszégyenítés és megbecstelenítés, mint a közvélemény-büntetések a közösség által gyakorolt legszigorúbb formái, gyakran egybeestek (vagy jelentős hasonlóságot mutattak) az egyébként állami kényszerként (fő- vagy mellékbüntetésként) alkalmazott megszégyenítő és megbecstelenítő büntetésekkel. Ez utóbbiak összefoglaló jegyzékét a Trianon előtti Magyarországra kiterjedő hatalmas gyűjtőmunka révén Vájná Károly készítette el, a megszégyenítő és megbecstelenítő büntetések között felsorolva 1. a haj- és szakáll-le- nyírást; 2. a megvesszőzést; 3. a kiseprűzést; 4. a szalmakoszorút; 5. a pacalvetést; 6. a kalodát; 7. a pellengért, 8. a szégyenfát, 9. a bitófát, 10. a szégyenoszlopot; 11. a nyakvasat; 12. a szégyenkövet; 13. a kényszerű sétát; 14. a szégyenketrecet, a falovat, faszamarat; 15. a keresztre feszítést; 16. a nyelvlakatot; 17. az önmeghazudtolást és 18. az eklézsiakövetést.9 Az állami kényszerintézkedések Vájná által összeállított katalógusa az osztrák tartományokban hatályos, de szokásjogi alapon a magyar bíróságok által is használt Constitutio Criminalis Theresiana-n, azaz Mária Terézia 1768-as büntető kódexén ala6 Részletesebben: NAGY 2016. 79-81. ’GÖNCZI 1941, TÁRKÁNY SZŰCS 1981. 805. 8ANGYAL 1933. 62.; SZENDREY 1936. 9VAJNA 1907. 71-165. 64
