Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
1. A reformáció születése, kibontakozása
A szerzetesek létszámáról nagyon kevés adatunk van. Nagyjából pontos létszámot csak az obszerváns ferencesek esetében ismerünk aló. század elejéről, de egy névsornak köszönhetően az erdélyi domonkos vikária is jól dokumentált, amiből viszonylag jó közelítéssel mondhatunk valamit az egész magyar rendtartományra vonatkozóan is. A többi közösség létszámait részben ezen analógiák, részben néhány elszórt adat, főleg névsorok alapján tudjuk többé-kevésbé rekonstruálni, természetesen komoly bizonytalanságokkal. Ezek a hozzávetőleges létszámadatok igazából nem is önmagukban, hanem az egyes rendek egymás közti arányában érdekesek. ► Obszerváns ferences: 1700 ► Domonkos: 800 ► Konventuális ferences: 600 ► Pálos: 600 ► Agoston-rendi remete: 300 ► Karmelita: 40 ► Összesen-4000 Nemcsak az látszik, hogy a reformáció előestéjén ezek a szerzetesközösségek elég népesek voltak. A forrásokból az is világosan kiderül, hogy például, a domonkosok erdélyi vikáriájában 1528-ig egyenletes volt utánpótlás, nem voltak létszámgondjaik.11 A belépők általában a városi polgárság és a környező szász települések lakói közül kerültek ki, de olykor egy-egy nemest is találunk. Ugyanez mondható el a ferencesekről és a pálosokról is. Előbbieknek számos kolostora volt a legveszélyeztetettebb déli határvidéken, ennek ellenére, 1530-ig csak a török támadások miatt hagytak el kolostort, sőt olykor még amiatt is legfeljebb csak ideiglenesen. A rendtartomány 1535-ben készült, sajnos hiányosan ismert névsora alapján kirajzolódik a társadalmi bázis is: a szerzetesek legnagyobb része a Dél-Dunántúlról és Szlavóniából származott, de az utánpótlás az ország egész területéről érkezett (6. kép, 548. p.).12 A társadalmi rétegeket tekintve mezővárosi polgárokat és falusiakat találunk. Nemesek csak kevesen léptek be, bár egyébként az anyagi támogatás tekintélyes része tőlük érkezett, amiért gyakran váltak a rend konfrátereivé. A pálosokra vonatkozó adatok nem jegyzékből, hanem oklevelekből és Gyöngyösi Gergely rendtörténeti munkájából származnak, így szükségszerűen jóval töredékesebbek és időben is jobban szóródnak. A másik két renddel összehasonlítva talán a legfontosabb különbség, hogy a pálosok közé a késő középkorban szívesen léptek javadalmukról lemondó egyháziak, nemcsak kanonokok, hanem még püspök is (Szakok János volt Csanádi püspök). 1520 után ez a virágzó szerzetesi élet rövid idő alatt elenyészett (3. táblázat, 4. ábra). Az első csapást a Nándorfehérvár 1521-es elestét követő török támadások mérték rá, 11F. ROMHÁNYI 2004. 235-247. I2F. ROMHÁNYI 2017. 125-135. 55