Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
1. A reformáció születése, kibontakozása
amihez hamarosan hozzájárult a hitújítás szellemének terjedése is. A következmények katasztrofálisak voltak. Fél évszázad alatt a kolostorok száma tizedére zuhant. A bencés és ciszterci apátságok mindegyikét elhagyták a szerzetesek, a 18. században csupán 20 %-uk állt helyre, az sem mind az eredeti helyén (például a zalavári apátság Zala- apátiban lelt új otthonra). A premontreiek és az ágostonrendi kanonokok prépostságai szintén mind eltűntek, a 18. században pedig csak néhány premontrei prépostság indult újra (Csorna, Jászó, Lelesz). Eltűnt a teljes domonkos és Agoston-rendi remete provincia, az összes karmelita kolostor, a ferencesek és pálosok több mint 90 %-a. Az ország szívében, a Medium Regni területén egyetien középkori kolostor sem maradt (7-8. kép, 548-549. p.). A rendi központok mindegyike megsemmisült, az iratok nagy része elpusztult vagy szétszóródott. A megmaradt forrásaink elsöprő többsége a birtokokról és a gazdálkodásról szól, mivel a zavaros időkben ezeket mentették leginkább — bízva a visszatérés lehetőségében. Végül, de nem utolsósorban rommá lett az épületállomány legnagyobb része is. Egy részük azért, mert várrá alakították, más részük azért, mert ezt megakadályozandó felrobbantották, ismét más részüket építőanyagnak hordták el. Az épületek mellett elenyésztek a szerzetesi élet tárgyi emlékei is. A nemesfém tárgyak egy jó részét már a mohácsi csata előtt begyűjtötték és pénzzé tették,13 más részük az 1526 utáni zavaros időkben került rablók vagy bitorlók kezére. Olykor a kegyurakról derült ki, hogy a rájuk bízott javakat nem megőrizték, hanem saját céljaikra felhasználták. Ezzel párhuzamosan a Hódoltság déli részén és az északkeleti Kárpátokban, később pedig Erdélyben is új, ortodox kolostorok tűntek fel, jelezve e területek etnikai és vallási viszonyainak átalakulását. Eközben a katolikus megújulást támogató jezsuiták még csak első lépéseiket tették meg aló. század utolsó évtizedeiben (Nagyszombat 1561, Kolozsvár 1579). A szerzetesség és a kolostorok háttérbeszorulása azonban nemcsak a háborúk és a reformáció következménye volt. A 15—16. század fordulóján az egyházmegyés papság, különösen a városi plébánosok és a koldulórendi szerzetesek között már éles ellentétek feszültek.14 A konfliktusokat a koldulórendek ekkor még rendre a saját javukra tudták eldönteni a pápai udvarhoz fűződő szoros kapcsolatuknak köszönhetően. Magyarországon ebben az időszakban a lélekváltság adományok, a végrendeletek, a konfraternitás oklevelek és nem utolsó sorban a dokumentálható politikai támogatás jelzik a szerzetesek erős társadalmi támogatottságát. A 16. században azonban egyre gyakrabban maradtak alul Magyarországon és Európában egyaránt. A 16. század közepén nemcsak a reformáció kívánt szabadulni a szerzetesektől — ők a radikális megoldást választották —, hanem a katolikusok is. A trienti zsinat az egyházmegyék megerősítése mellett döntött, és ez egyúttal a szerzetesek privilégiumainak megnyir13BÁRANY 2016. 46. Az obszerváns ferencesektől átvett ezüst tárgyakról a király által adott nyugta a gyöngyösi ferences levéltárban fennmaradt. 14 F. ROMHÁNYI 2009. 142-153. 56
