Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A vakmerő tizedes
46 ezt észrevétlenül, csöndben kellett megtenniök. Szerencséjükre segített nekik a rájuk ereszkedő alkony homálya is. Hanem, mikor néhány órai leírhatatlan fáradság után be- viharoztak az ágyúval a táborba, olyan boldogok voltak, mint a bibliai apa, aki visszakapja elveszett tékozló fiát. Ámde — a závárzat a hegyen maradt. Az a két ember, aki elásta, nem volt az expedícióval s így az ágyú legnélkülözhetetlenebb részét nem vihették haza. Mikor erről értesült a később előkerült Grema János tüzér, a závárzat elásóinak egyike, menten ajánlkozott, hogy egyedül visszamegy a veszedelmes hegységbe s a kincset elhozza. Eközben — januáriusban vagyunk! — szilaj hóvihar tört ki, az éjszaka szuroksötét volt, az idő bizonyára nem volt alkalmas a hegyek birodalmában való vándorlásra. Grema János mégis elment. Hét óra hosszat taposta a térdig érő havat a tüzér, tizenöt kilométernyi utat tett meg a hegyek csalogató árnyakkal, kegyetlen szellemekkel nyüzsgő éjszakájában, kétszer siklott át a magányos utas az ellenség előőrseinek vonalán . . . De a závárzatot vissza vitte! Az ágyú ismét beleszólhatott a harc dörejébe és Grema János megszerezte magának az arany vitézségi érmet. A vakmerő tizedes. Ellenségeinknek legnagyobb csalódása az a reményük volt, hogy bosnyákjaink, horvátjaink és szerbjeink velük tartanak. Hasztalan fújták a belgrádi trombiták a világ fülébe, hogy Horvátország, Bosznia és Délmagyarország népe csak Péter király katonáinak megjelenését lesi és azonnal lerázza magáról az «igát»; mikor a harc megindult, azok a bosnyákok, szerbek és horvátok úgy verekedtek,
