Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A vakmerő tizedes
47 mint az ördögök. Épen ezekben az ezredekben szinte meg” számlálhatatlan a hőstettek száma. Itt volt például az 53. gyalogezredben Pozavec Pavao tizedes. Megismerkedett vele minden ellenség, a kit rossz sorsa fegyveresen vitt elébe, az ismeretség azonban nagyon rövid életű volt, mert Pozavec Pavao tizedes kitünően lőtt és úgy dolgozott a puska boldogabbik végével, mint az élő veszedelem. Egy ízben rohamot intéztek a szerbek állásaink ellen. Már egészen közel voltak sáncainkhoz, de boldogulni nem tudtak, mert a mieink, jól fedezve, gyilkos tüzet zúdítottak ellenük. A roham megállt, az előre özönlő csapat megtorpant. A legnagyobb tüzelés közepette észrevették a szer- bek, hogy túlnan — már mint a mieinknél — kiugrik egy ember a fedezékből és elkezd nekik kézzel-lábbal integetni. Mit akar ez a magányos alak? És az ördöggel kötött-e kontraktust, hogy nem éri a golyó s úgy látszik, nem is tart attól, hogy valamelyik ólomszunyog beleereszti a fullánkját. Pedig ugyancsak nyüzsög és repked körülötte ez a szúnyog. Pozavec Pavao ez. ö integet a szerbeknek és dörgő hangon kiáltja: — Adjátok meg magatokat, szerbek, mert különben ütött halálotok órája! A magányosan álló, fedetlen embernek ez a kívánsága annyira meglepte a szerbeket, hogy — gondolkozóba estek. Úgy látszik, egyébként, hogy szívük titkos óhajának is megfelelt Pozavec Pavao indítványa. Először tíz emelte föl a kezét, aztán húsz, végre mind a kétszázötven szerb megadta magát, századostól. Mikor a foglyokat elszállították és lefegyverezték, Pozavec tizedes az egyiknél néhány kézigránátot talált, mely a kragejuváci arzenálban készült. Pozavecnek megtetszett a gyilkoló szerszám, amilyennel ő még nem dolgozott. Addig-addig nézegette, amíg egyszerre kedve szottyant, hogy kipróbálja. Sebtében elmagyaráztatta, hogyan kell bánni a fránya jószággal, aztán kettőt magához vett és éjszaka évadján az ellenség rajvonalához siklott, egészen a közelébe, mert Pavao
