Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

A honvédszakaszvezető notesza

28

ben vadászainak egyike és fektében is dulakodott négy komitácsival, akik el akarták némítani.

Jaczkó villámgyorsan áttekintette a helyzetet. Hogyan mentse meg az emberét? Lőni nem szabad, mert bajtársát érheti a golyó. Itt csak a szurony segíthet. Egy ugrás, — két hatalmas döfés és mielőtt a haramiák annak tudatára ébredtek volna, hogy a sebesülthöz mentő érkezett, kettejük holtan hevert a földön. Megrettenve tántorgott vissza a másik két komitácsi, Jaczkó fölhasználta ezt a pillanatot, visszaugrott, hogy fegyverével célba vehesse ellenfeleit. A fegyver eldördült és a harmadik szerb halálra sebesülten vonaglott a földön. A negyedik látván feleinek váratlan pusztulását, gyorsan beugrott a sűrűbe és eltűnt a zizegő, hajlongó kukoricaszárak közt.

Léptei hamarosan elhaltak, Jaczkó a hívására elősiető katonái segítségével, a kötözőhelyre vitte a sebesültet, a kukoricásban csak a három örökre elnémult komitácsi maradt. Ott susogták fölöttük a kukoricaszárak egyhangú nótájukat s így susogták mindaddig, amíg megjött a kukorica-törés ideje. Akkor azok, akiknek idejük volt ebben a világfordulásban kukoricát törni, három csontvázzá aszott holttestet találtak a sárguló szárak tövében . . .

Jaczkó megkapta az első osztályú ezüst vitézség! érmet.

A honvédszakaszvezető notesza.

Jakubcsó Sándor, a 30. honvédgyalogezred 12. századának szakaszvezetője két dologra volt büszke: a nagy ezüst vitézség! érmére, melyet már 1914 szeptemberétől viselt és a gyönyörű noteszára. Arról híres, nevezetes Jakubcsó szakaszvezető úr, hogy ő a legmerészebb és legügyesebb