Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

A hős önkéntes és a hős kürtös

13

ficamodva a lába s nem vehetett részt a rohamban, de azért ott maradt a rajvonalban. Mikor észrevette, hogy századosa, súlyosan sebesülten, összeesik, a legnagyobb golyózápor közepette hozzábicegett s noha a kificamodott lábát alig tudta maga után vonszolni, a sebesültet kicipelte a tűzből és a kötözó'helyre vitte. Aztán visszasántikált a raj vonalba s még azon napon újra kitüntette magát. A tomboló ellenséges tűz közepette a málhakocsiból kimentette a négyezer koronát tartalmazó pénztárt. Az első osztályú ezüst vitézségi érem fénylik most a mellén.

II. A hős kürtös.

Pohubi József a neve. A 65. ezred őrmestere és kürtöse volt. Senkinek sem harsogott oly vígan a kürtje, mikor rohamot kellett fújni, mint Pohubi Józsefé. De mikor már megadta a rohamjelet, nyakába akasztotta a kürtöt és ő is kezébe vette a szuronyos puskát.

Egyszer javában állt a harc. A vitéz ezredkürtös- nek épen nem volt semmi dolga. A kürtök hallgattak, az ágyúk és puskák beszéltek helyettük. Pohubi is hasznossá akarta magát tenni s az ellenség közelébe lopózott, hogy a saját kezdésére kiszimatolja az ellenségnek egy kastély közelében levő állását. Épen jókor érkezett arra, hogy lássa, mint bomlik föl egy ellenséges félzászlóalj és kezd futni.

— No, ezt a jó hírt megviszem az ezredes úrnak, — örvendezett Pohubi őrmester, — de vájjon eíhiszi-e nekem csak úgy szére-szóra? Bizonyságot kellene szereznem.

Szerzett is.

Fogott egy oroszt s magával vitte «bizonyságnak». Persze, hogy elhitték neki a jó hírt s tüstént megindult az ellenség üldözése.

Nosza, vígan harsogott Pohubi kürtje.

Megkapta a nagy ezüst vitézségi érmet.