Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A diplomata
94 zásban egy kicsit oroszul is megtanult. Majd csak megy a dolog! Természetesen, először is engedélyt kellett kérnie kalandos vállalkozásához. Felkereste a század parancsnokát s előadta kérelmét, hogy át szeretne menni az oroszokhoz. — Átmenni? Parancsnokának futó kérdésére, hogy mit akar odaát csinálni, gyorsan feleli: — Az ellenség számát megtudni és lehetőleg elfogni őket! — Egymagad, te bolond? — Jelentem alássan, igen is, az lenne az alázatos kívánságom, hogy egymagám fogjam el őket. Ha két tucat lesz ott, egymagám is elhozom, ha több lesz, majd kérek egy-két ember segítséget. A derék fiú bátorsága megtetszett a parancsnoknak és megadta az engedelmet. Mint a futótűz terjedt el a hír a bajtársak közt, hogy Borbély ki akar menni a lövészárokból és el akarja fogni az oroszokat. Száz és száz kiváncsi szem tapadt rá, mindenki csipkedte, letréfálta, mert mégis csak eszeveszett dolog az, mikor egy baka (még ha 48-as nagykanizsai ezredbeh baka is!) egyedül megy elfogni egy csapat oroszt, akinek a számát se tudja. Ám Borbély barátunk nem törődött a gúnnyal s rövid tréfás búcsúzás után elindult. De nem ám valami óvatosan, bújkálva, macskamódra megíapulva hagyta el a fedezéket. Dehogy is! Egyenesen és vállra tett fegyverrel, gyors léptekkel ment át a keményre fagyott hómezőn az elenséges fegyvercsövekkel szembe. Lélekzetfojtva nézték a mieink ezt az esztelen vakmerőséget. Minden pillanatban elsülhet odaát egy fegyver, vagy akár tíz is és bajtársuk sorsa meg van pecsételve. De Borbély ismeri az ő muszkáit. Szájtátva meresztették azok a szemüket e ritka látványra és csak mikor már vagy húsz lépésnyire volt tőlük, vágódott néhány puska «kész» állásba és valaki rákiáltott, hogy adja meg magát. S ekkor mutatkozott Borbély ügyes diplomatának. Látszólag beleegyezett a dologba. Egészen a fedezékig
