Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
74 RÓMAI FOGLALÁS KORA. az <i harmadik pannon háborúban erősen volt már érdekelve. Kitetszik ez abból, hogy a háború befejeztével legsúlyosabban ez a törzs bűnhődött. Nyolcz cohorsot alakítottak közülük a rómaiak, míg a dalmátokból csak kettőt. E körülmény sajátságosán összevág azzal, hogy míg a szomszédos Tolnavármegye oly gazdag a kelta ízlésű leletekben, megyénkben föltűnően csekély ezek száma. Az a közvetlen szomszédság, melybe a dunántúli vidék Rómával jutott, különösen a nyugati oldalról hatott reá, a mely felől nélkülözte a természetes határokat. E hatás a rómaiságnak lassú, fokozatos előhala- dásában állott, a mely e területek békés meghódítását eredményezte. Mit se tudunk oly harczokról, molyok azt mutatnák, hogy a hódításnak a lakosság ellentábort s így bátran föltehető, hogy annak módja itt se volt más, mint az, a mit a római politika több helyütt sikerrel használt. Noricum és a Száva vidék elfoglalása a Dunán-túl népeit Rómával bizonyára abba a függő helyzetbe hozta, melyet a római diplomáczia nyelvén szövetségesnek (socius) hívtak s mely sok kötelességet rótt az illető népre, a nélkül, hogy valami jogot is adott volna érte. E viszony maga után vonta e római betelepedéseket, a római viszonyok meghonosulását, a melyet a Dunántúlon nyomról-nyomra követhetünk. Még maga Augustus alapítja Sopront (Scarabantia), mint ez iuliai melléknevéből kitűnik, melyet ama gens után kapott, a melybe Augustus is tartozott1) (gens Julia), Claudius (41—54) Savariát (Szombathely) colonia rangjára emeli s ez is mutatja, hogy e hely régibb telepítvény. Abban a mértékben, a mint a Dunántúl is római területté alakult, vesztette el a Száva-Dráva mente határvédelmi fontosságát s mind jobban előtérbe lép a közép Duna vidéke megszállásának szükségessége. A veszélyt rejtő háborgó elemek most már ettől északra és keletre csoportosulnak. Ama hatalmas, csaknem áthatlan őserdőkből álló övét ugyanis, a mely északról az Elbe és Weser közt egész az északi tenger feneketlen mocsaráig húzódott és az egész középnémet hegylánczolatot a Rajnától a Sildetekig födte s a mely a germánságot a keltaságtól választotta el, régen áttörte már a germánság, s a kelták révén összeköttetésbe jutván a középtenger vidékének művelődésével, mind veszedelmesebb tényezővé vált úgy észak-nyugaton, mint kelet felé szakadt és az alsó Duna, Dnieper és Dniester vidékén a sarmatákkal összeköttetésbe jutott törzseik révén a keleten. Caesar hadjáratai ugyan némi nyugalmat teremtettek egy időre a nyugati félen, de keletre terverett hadjáratában már megakadályozta korai halála. Egyelőre az észak-nyugati félen volt közelebb a veszély. A svéd markomannoknak Maroboduus által teremtett birodalmát ugyan megingatta a cherusck Ariminius s tönkre tette a suev Catualda. Ez utóbbit saját alattvalói kergették el a hermundurok segélyével s Ariminiust is eltették láb alól Kr. u. 21-ben saját vérei. Mindez pedig a rómaiak csendes assisi) Plinius III. 146.
