Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
42R A MOHÁCSI VÉSZTŐL bíin c tekintetben mi se történt, más titkos szándékuk lehetett, miért is a határon lévőknek nagyon óvatosaknak kellett lenniük. A mi a megye és város lakosságát illeti s ennek tevékenységét, ezt a török, ki, úgy látszik, nem bírt rendőri természettel, már csekély haderejénél fogva se vehette figyelembe. Olvassuk 1547-ből, hogy Ferdinand sereget küldött Károly császár segítségére Nyári vezérlete alatt; e seregben volt Lukácsy nevű pécsi fin, ki a császár ellen pártütő német fejedelmek fejét, János Fridriket elfogván, a császár őt aranysarkantyús vitézzé emelte. Mint Istvánffy Írja, Lukácsy az elfogott fejedelem tőrét s a császártól kapott aranylánczot örök emlékül hazaküldte övéinek. 1552-ben Bornemissza Gergely, pécsi lakatos fia, Dobó alatt tüntette ki magát, mint a tüzérség vezére. Ugyanis kétszáz embert hozott magával s egy tüzet és golyókat szóró kerék alkalmazásával, rémülést keltett a vivők közt1) s ekkor meg is sebesült, miért is Sárosban, 1554-ben Bar- tosfalvát kapta. Később török kézre kerülvén, Konstantinápolyba vitték s erős fogság után megfojtották. Ama körülmény, hogy Szigetvár 1566-ig a magyarok kezén volt s így Baranya ez oldalról örökös zaklatás prédája lehetett és volt is, s hogy a török a falvakat csak ritkán s leginkább az adószedésnél látogatta: okozta, hogy a nemesség, bár a török javaikat kincstári birtokoknak nyilvánította, legalább földesúri jogait megtartani iparkodott. Az alsó néposztályban megvolt annyi viszály és zaklatás után a jóindulat, s a magyar nemességben, kinek pusztulását látta, támaszt és védelmet remélt, már csak azért is, mert gondolhatta, hogy azok is iparkodni fognak, elvesztett javaikat visszaszerezni; míg tehát a török uralmat, mint nehéz nyűgöt viselte, magyar uraságát önként elismerte s annak adózott is. Baranya népe tehát a foglaltság alatt is, Magyarországhoz tartozónak tekintette magát s adózott az országnak s királynak. Ez adózás kettős volt, az úgynevezett vár-adó és a királyi dika, mely utóbbit a király évről-évre Szigetvár költségeire fordította.2) Ha ehhez még az ura- ságok követeléseit s a törökök napról-napra szaporodó adóját liozzávesz- szük, el lehet mondani, hogy soha népet úgy adóval meg nem terheltek, mint a magyart a hódoltság idejében. Ez okozta, hogy a népből lassan- lassan kihalt az erkölcsi érzet s inkább akart, mint martalóez, más verejtékéből rablóéletet élni, mintsem a mezei munkában verejtékezve, azt nézni, mint teszi el annak hasznát más. A török adótefterek e kérdésben nem szolgálnak íolvilágosítással, de elég élénken ecsetelik azt a még meglévő szigetvári várszámadások. E számadásokat évről-évre vezethették ugyan, hozzánk azonban csak hézagosán jutottak, mégis belőlük Szigetvár akkori történetét bőven meg lehetne Írni. Az első fönmaradt összeírásból látjuk, hogy 1546- és 1547-ben Szigetvár parancsnoka Segedv György, kiről Dervis bég is megemlékezett. i) Szalay IV. 293, 295. 2) Nemz. Muz. Szigetvár, 32.
