Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)

Baranya őskora a magyarok bejöveteléig

O S K O R.

'21

mutat. E csontfaragó-technika mindenesetre elég gyarló, azonban meg kell gondolni, hogy az aránylag kemény csont megmunkálására az obsidián és kovakés semmi esetre sem oly tökéletes eszköz, mint a csiszoláshoz a nedves homok. Épen azért látjuk, hogy a esontszerszám-formák épen csak kinagyoltan készülnek. Kerek nyél-lyukra alig akadunk. Őskori csontfaragóink jobban szerették az egyenes vonalat s ha a nyél-lyuk fele kerekre sikerült is, mint azt T-ik számú rajzunk mutatja, másik felénél beéri a szegletessel. A szarvas- és őzagancson kívül különös előszeretettel az állatok lábszár- és lapoczka-csontjait dolgozták föl. Nagyobb állatok lábszár- csontjaiból olyan fajta hálómerítőket készítettek, a minőket alföldi halászaink ma is használnak és keczecsontnak hívnak. *) Éhez hasonló formában dolgozták föl ugyanezeket korcsolyáknak. Kisebb állatok lábszár- csontjaiból készültek a völgyelő vésőkés árak; a lapoczkacsontok szintén mint vésők használtattak föl. Apró, vékony csontok varrótűt szolgáltattak, csak olyat, mint ma a sonkacsontból készített fűzőtű. Mindez, egyéb

P Hermáim Ottó : Ősi nyomok a magyar népies halászatban. Archaeologiai Értesítő u. f. V. 165., 30., 31. sz.

5.