Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
NÉPVÁNDORLÁS KORA. 150 püspök vezetése alatt, a Duna partjaihoz vonul, hol Valenstől kér és nyer bebocsátást a római birodalomba, más része Athanarik királyival Erdélyben húzza meg magát. A előbbiek, a római hivatalnokok fosztogatásai miatt fölbőszülve, fegyvert ragadnak ; az ellenük siető Yalenst Drinápolynál megverik s Valens maga is elesik. A gótok elfoglalják Thráciát és Moesiát s a keleti gótok és velük ment alánok egy része Pannóniába nyomul. Az athanarikkal mentek pedig két évvel később, Theodosius meghívására hagyják el Erdélyt s csatlakoznak balkáni rokonaikhoz. E mozgalmak eredménye első sorban az, hogy Pannonia ismét új elemekkel gyarapszik, gótok és alánok települnek meg benne s ezekből bizonynyal Baranyának is kijut, mert a Balkánhoz elég közelesik; másodsorban az, hogy a hunn birodalom az Al-Dunáig terjeszkedik ki. A hunn birodalom nyugati határait ez időből nem ismerjük pontosan, de föltehető, hogy az Athanarik kivonulása után nem sokára a megdőlt gót birodaloméval egyezett, vagyis elérte a közép Dunát, ha mindjárt központja a pontosmenti síkon volt is. Annyi bizonyos, hogy már Attila nagybátyja, Búgba (f 433) idejében, körülbelül a Rajnáig terjedt a hunn befolyás. Bennünket közelebbről csak az érdekel, hogy 433 óta az a két provinczia, a melynek területére Baranya esik, t. i. Valeria és Pannónia secunda, a hunnok birtokában van, tehát hivatalosan is elszakad a birodalomtól, hogy hozzá tartozzék ahoz a birodalomhoz, melyben turáni nép egyesítette egy birodalom magvává hazánk egész területét. A hunn uralommal záródik az elbarbároskodás első nagy fejezete megyénkre nézve. Attila uralma (433—453) ugyanaz e tekintetben, a mi az elrómaisodás tekintetében Trajáné volt. Ha e fejezetnek a soros temetőkben ránk maradt gyér emlékeit vizsgáljuk, úgy mindenek előtt ama fonál vonja magára figyelmünket, mely ez új fajta czivilizáeziót az antikhoz fűzi. Az eltemetettek sírjaiban találunk agyagművekre, melyek világosan a provincziális római agyagmű- vesség hagyományaira mutatnak. Ilyenek a 112—115-ik számú rajzunkon a szent-erzsébeti sírmező leleteiből bemutatott darabok. Találunk bronz műipari ezikkekre, úgymint szíjvégek, övcsattok, övdíszítmények, boglárok és korongokra, melyek ugyancsak a klasszikus iparművészet isméit indadíszes motívumait mutatják, ha elkorcsosult formában is. Ilyeneket mutatnak a szent-erzsébeti sírmezőről 108—111-ik számú rajzaink. Látunk üveggyöngyöket, melyek az antik gyárak produktumaitól miben se különböznek. Ezeknek is jó példáját nyújtja a sz.-erzsébeti sírmező (1. 116-ik számú rajz). Mindez azonban reminisczenezia csak, emléke elmúlt hatalomnak s bizonyítéka annak, hogy az ipar nálunk Jétre119.
