Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 261 nekiestek égő gyufával, lepörkölték kíméletlenül. De nem csupán a nők, az idősebb férfiak is ellenük szegültek a kurucz-szőrszálaknak. Egyik evangélikus lelkész szintén fölhagyott a borotválkozással, meghagyta bajuszát, szakállát. Szúrta ez a hívek szemét szörnyen, pedig nem is volt valami hegyes, csak amolyan ó-testamentombéli divat szerint való. Súgtak, búgtak, zúgolódtak, morogtak, gyűléseket tartottak ellene. A falu elejéből, elüljáróságából, presbitériumból deputáczió alakult s egy szép napon beállítottak a lelkészhez, előterjesztvén interpellácziójukat a bajusz és szakáll tárgyában. Tiltakoztak ellene a falu nevében ; bizonyságul rámutattak a falon függő képre, hogy maga Luther Márton is bajusz és szakáll nélkül alapította az evangélium vallását ; végül pedig komolyan fölszólították a lelkészt, hogy az ős germán kegyeletbe ütköző szőrmét ihletett ajkairól záros határidő alatt (t. i. a következő vasárnapig) távolítsa el, különben nem mennek istentiszteletre. A lelkész már majdnem botot ragadott, de mégis fölülkerekedett benne az emberen a pap és szép szóval igyekezett őket észretéríteni, miszerént nekik, mint buzgó híveknek kötelességük, hogy a lelkész által hirdetett evangélium tanítása szerint jámborul éljenek, — de semmi közük az ő bajuszához, szakállához. Mit tehettek volna ezután okosabbat, mint hogy minél többen kövessék a lelkész példáját. Azóta megszűnt az ellenszenv a bajusz iránt. A német nők valóságos kincses-bányái a kékfestőknek, majdnem egész ruházatukat azok állítják ki ; csakis a leányok és fiatal asszonyok viselnek ünnepnap másnemű kelméket is, szigorúan kiválasztván az oly színeket, a melyek kevésbé élénkek, rikítók. A magyarokkal vegyes községekben már kezd viseletűk alább hagyni puritánságából, de mégsem azonos a magyar nőkével. Fejükre nagy, hátul hosszan lecsüngő kendőt kötnek, mely alatt az evangélikus nők egy csapott czukorsüveg-alaku keményített fejkötő-félét helyeznek fejükre, hogy az a kendőt tornyosán föntartsa. Ezt a sajátságos fejdíszt a magyarok „butyká“-nak nevezik. A bajuszok száma tehát örvendetesen gyarapszik. Sokan ebből talán azt következtetik, hogy ezek az egyre-másra növekedő bajuszok mind megannyi meredező dárda-hegyek, melyek a kész magyarság mellett tüntetnek s annak gátolói ellen állnak ökleidre és hogy a hegyháti németség olyan érett gyümölcs, mely magától fog mihamar a nemzet ölébe hullani ? Fölöttébb csalódnak, kik hazafiúi lelkűket e hitben ringatják. Nehéz munka vár ránk, nagy még a küzdelem, sok viz elf oly addig a Dunán, míg ennyire jutunk, míg a valóságban is annyit annektálunk, mini az orruk alatt. A német ugyan a legalkaimazkodóbb népfaj ott, a hol érdekét dédelgetik ; de talán még az oláh sem ragaszkodik szívósabban nemzetiségéhez, mint a németség. Megtanulja ugyan a nyelvünket ott, a hol alkalma van rá; de azért egy lépéssel sem látszik hozzánk közelebb állani. Sőt a magyarok közt kisebbségben lakók, irtóznak néha legjobban mindentől, a mi magyar. A tiszta német falvak népe legalább óhajt tudni magyarul, cserébe adja fiait magyar helyekre ; míg ezek közül nagyon sokan leráz
