Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
262 BARANYA NÉPEI. nák tán magukról azt is, a mi önkéntelen rájuk ragadt, minden áldozatot meghoznának, hogy nyelvüket érvényesíthessék. Megtörtént, hogy egy úri ember lakoma alkalmával meghívta a vegyes községbeli elüljáróságot is; a németek azonban nem jelentek meg, azt vetvén okul, hogy úri társaságban mindig csak magyarul beszélnek ! Pedig ők is csak olyan jól tudnak magyarul, mint németül. Vagy talán ez a végső küzdelem jele, mint mikor a gyertya utoljára föllobban ? A kétségbeesés vergődése ez a kolomposoknál, kik már attól félnek, hogy ivadékaikat nem tarthatják meg németnek — mivel sejtik, tudják, látják, hogy nem maradhatnak tovább a régiben, hogy okvetlen változás fog beállani, a régi állapot máris bomladozik, mi pedig folyton előbbre haladunk, terjed a magyar nyelv és szellem nem csupán a rendezettebb iskolák útján, hanem egyébként is, szinte önmagától ; a magyar géniusz úgyszólván a levegőben szállong. Tiszta német falvakban, hol ezelőtt évtizedekkel pénzért sem lehetett volna hallani egy árva magyar szót, azt sem tudni : kitől, azt sem tudni : hogyan, mi módon tanulták ; elég az hozzá, hogy az újabb nemzedék közül már nagyon sokan értik, beszélik nyelvünket. Pedig nem is olyan régen ; egyes községek tanítói még maguk sem tudtak, vagy legalább jól nem tudtak magyarul. Hátha majd mindenütt a képzett, lelkes fiatal tanítók látnak hozzá fiatalos hévvel, hogy érvényt szerezzenek Jókai szent igéjének : „Magyarországot még egyszer meghódítani a magyar nemzetnek a magyar nyelvvel !“ Egyébként az egybeolvadás útján való csökönyösségnek nagy részben a tájékozatlanság, a tudatlanság az oka, a mit a szélesebb látókörű értelmi fejlettség idővel legyőzhet. E végből kívánatos minden egyes községben olvasókör fölállítása, a hol az értelmesebb elem, hivatásából kifolyólag, főként a tanító gyakrabban köztük lévén, az iskolában közlött ismereteket a felnőtt nemzedék közt is folyton bővítve, tágítva, megszilárdítva, belátásukat helyes irányba terelje. Ezek a jámborok balga tévhitükben úgy várják vissza még egyszer a német világot, mint a zsidók a Messiást. Azt hiszik, hogy mivel már volt egyszer Bach-korszak, a velünk közösügyes osztrák-német olyan rettenetes nagy hatalom lehet, melyhez képest a muszka csak holmi félmarokra való néptörzsecske, s mely világ-nemzet a magyart csak irgalomból hagyja meg ebben az országban és tűri nagy kegyesen, hogy barbár nyelvét hivatalos nyelvként használhassa. A tudat, hogy a dinasztia német ; de leginkább a hadsereg czopfos németsége még növeli rögeszméjüket. Még hagyján, ha csupán magát féltené és oltalmazná a beolvadástól, de a német nem elégszik meg a puszta védelemmel, hanem terjeszkedni akar a magyar rovására. Terjeszkedni nem kulturális úton, nem az elmékben, szivekben, hanem a határakban ; nem az ajkakat kívánja magának megnyerni, hanem a magyarság földjét, vagyonát. Terjeszke dett is eddig a Hegyháton nagynál nagyobb arányban. Most már épül a magyarság részéről az ellenálló gát, ezután már majd csak szándéknak marad meg ez a jó szándéka; de a szándék még mindig meg van benne.
