Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Stang Mária
mint száz vagonból állt. Igaz ugyan, hogy volt egynéhány nyitott kocsi is, amelyen fürdőkádat és különböző felszerelési tárgyakat láttunk, amelyeket a magyar lakosságtól elrekviráltak. Minket marhavagonokba zsúfoltak. A vagont megfelezték, s felül 24, s alul 24 embert helyeztek el. Csak ülni vagy térdelni tudtunk, felállni nem. A vagon közepét kivágták, ott végezhettük el a dolgainkat. Mielőtt bezárták volna a vagonokat, minden csoportnak adtak egy vödröt, és egy viharlámpát. Elindultunk, arra emlékszem, február 2-án még valahol Magyarországon voltunk, megállt a vonat, kinyitották az ajtót. Gyönyörűen sütött a téli nap, s mondtuk is egymásnak: „Hiába mondta a babarci adóügyi jegyző, hogy rátok már nem süt a nap!” Egy falu közelében állhattunk, mert hallottuk a harangszót, mise lehetett. Egy idő után újból elindultunk. Egyszer csak látjuk, hogy Belgrádban vagyunk. Ismét magálltunk. Eltévedtünk, mert a szerelvényt visszafordították. A következő állomás, amit felismertünk, Temesvár volt. Ott ismét megállt a vonat. Láttunk a vagon mellett egy kisfiút, lehetett vagy 7-8 éves, újságot árult. Egész úton nem kaptunk inni, sem enni. A mi száraz élelmünkre meg kellett volna inni, de hiába. Minden reggel a vagonablak vasrácsán jég volt, ezt nyaltuk le. Na, ezt a kisfiút kértük, hogy adjon vizet. Németül kérdezte: „Kik vagytok?” „Hova mentek?” Mondtuk, hogy Magyarországról jövünk. Akkor mondta a kisfiú, hogy Temesváron vagyunk, és hogy minket is Oroszországba visznek, ahogy az ő édesanyját is oda vitték. Nincs sem apja, sem anyja, és hogy ne halljon éhen, újságot árul. Néhány hógolyót csinált és megpróbálta a marhavagon ablakán bedobni. Mi meg bent majdnem verekedtünk egy falat hóért. Amikor az oroszok észrevették a gyereket, elzavarták. És mi továbbra is szomjaztunk. Egy idő után indultunk tovább. Jasinál mentünk át a román-orosz határon. Átraktak bennünket az orosz vagonokba. Ez hamvazószerdán volt. Ezek a vagonok azonban nem voltak kivágva, úgy hogy, ha valakinek a dolgát kellett végeznie, abba a vödörbe tette, amelyet az út kezdetén adtak, vizesvödömek. Ha megtelt, a vagon kis ablakán tudtuk csak kiönteni. Ez valami rettenetes volt. Útközben, egy helyen megálltunk, s halljuk, hogy nyílnak az ajtók. A mienket is kinyitották és bedobtak egy kecskének vagy birkának a belsőségét, beleivel, gyomrával együtt, de nyersen. Bedobták, nesztek disznók, egyetek! Nem tudtunk mit kezdeni vele, ezért úgy ahogy volt, kidobtuk. Mentünk tovább, de még mindig nem tudtuk, hogy hova. Még azt sem tudtuk, hogy már Oroszországban vagyunk. Csak utólag tudtuk meg, hogy Jasi az orosz-román határ volt. Azt mondják egyszer az asszonyok, hogy meglátjátok, minket elvisznek Oroszországba. Az egyik meg kitalálta, hogy a végén a bányában kell 97
