Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - T. Katalin
rend volt, egész más volt. De akkor már késő volt. Már a mi számunkra, mert én legalábbis így gondolom, ha egy háború van, vagy bármi van, ha az én anyám, vagy apám, vagy gyerekem ott meghal, az nekem elveszett háború. És hát én is így gondoltam. Apám ottmaradt, ez nekem most már mindegy, mert nekem is itt meg kell halni. ha... Na és akkor odaértünk ebbe a lágerba, ott rend volt, tisztaság és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az oroszok erőszakoltak, vagy bántottak, mert meg volt nekik adva, hogy nem szabad. Hát ilyen nincs, ha én akarok vele szerelmeskedni, vagy valami, ebbe nem szólhat bele senki, de hogy ők bántottak, legalábbis én egy pofont sem kaptam ott. Viszont nekünk szerencsénk volt, mi 19-en, vagy 20-an voltunk onnan ebből a lágerből. Egy másik bányába mentünk és volt nekünk egy nagyon-nagyon jó orosz, aki kísért, mert kíséret nélkül nem mehettünk. O mindig azt mondta: „Asszonyok, emberek! Ha maguk jók énhozzám, én is jó vagyok magukhoz!” Ennek volt egy menyasszonya és ő mindig azt mondta: ha mi bízunk őbenne, ő is bízik bennünk. Ő odakísért a bányához. Napközben elment, ahová akart. De viszont ő este elvárta, hogy mi őt ne áruljuk el. Sőt, ha hazafelé lopni mentünk - erre szükség volt, ez nem volt bűn, mert az életet fenn kellett tartani mindig azt mondta, kössük be a nadrágunkat alul, ő vigyáz, ha valaki jön. Csak tököt, kukoricát, mit tudom én, mit loptunk, mi csak ennivalót loptunk. Ő mindig fütyült, na most. Ha látott veszélyt, akkor fütyült és mi akkor mindjárt visszajöttünk. Akkor nekünk már jó sorunk, akkor már nekünk jobb volt ott. De viszont én meg végig lent dolgoztam a bányában, mert nem akartam fent dolgozni. Lent több volt a kenyér, egy kiló húsz deka volt, és én szerettem lent dolgozni. Ez az igazság. De én a szén alá kerültem, úgyhogy... Tetszett már lenni bányában? Nem? Én voltam, tudja, ahogy polcolják ezt a kihozott szenet ebbe a „sillerbe”, vagy mi van ott, be kellett lapátolni és akkor lement a vagonba. És mi polcoltuk ezt a helyet, amit a vájárok kihoztak, hogy ne dűljön össze. De mégis valahogyan, vagy nem figyeltünk oda, vagy nem volt (jó), nem tudom, de egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen rámborult a szén. Akkor kerültem bajba. Annyira megnyomódott (mindenem), azóta beteg is vagyok, és akkor már nem is engedtek le a bányába (többé). Kapott levegőt? Nem annyira voltam én alátemetve, a lábam még kilátszott és segítséget még tudtam kiabálni és mindjárt ott voltak és kisegítettek. Ez egy olyan pinceféle, ahová bemegyünk, ha ezt a szenet robbantják. Volt ott annyi hely, hogy ülni lehetett. Azok mindjárt segítettek úgy, hogy valahogyan átvészeltem. Viszont már nem engedtek le a bányába, mert akkor már beteg voltam. De mielőtt ez történt, mindig jól néztem ki, mert ez is igaz, ha egy 79
