Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - T. Katalin
orvosunk volt, de akkor oda írt ahhoz a transzporthoz. Hogy én is mehessek apámmal a kolhozba. De viszont én ott voltam éjfélkor, az apám már nagyon rosszul volt. És akkor három óra tájban jöttek a románok, ezek is olyan, hogy is mondjam én ezt, ezek a román németek, ezek jöttek, persze ők is kíváncsiak voltak, hogy mit csinálunk itt, hogy van ez? Akkor lezárták a lágert. Se ide nem mehettünk, se oda nem mehettünk. Apámmal akkor már nem tudtam beszélni. Reggel négy óra tájban ment az első transzport. Persze mi asszonyok először mentünk. Akkor mentünk „ Permomájra”. Ez volt egy, mit mondjak, onnan talán egy tizenöt km. Tizenkilencedikén reggel jöttünk oda, és hogy én már nem tudtam átmenni apámhoz, ő közben rosszabbul lett és ott tartották. Mi ott voltunk 19-én, ő 23-án halt meg. Nálunk az volt a baj, hogy egy nappal előbb onnan a lágerből kitettek német foglyokat, ezek katonák, vagy nem tudom mik voltak és nem volt fertőtlenítve, és minket így raktak be. Ők nem is vártak minket. Csak két nappal későbbre vártak. Úgyhogy nem is volt, alig volt élelem. Gondolhatja, meleg is volt, és ez a betegség őnekik (hozzá)! Fejtífusz, az embernek a feje egészen megdagad. Ez egy nagyon rossz betegség, elmondani nem is lehet. Maga is megkapta? Én nem kaptam meg, mert mindig rafinált voltam egy kicsit. Nem voltam lusta, vagy nem voltam rest, mentem a bányába, hazajöttem és mentem a konyhára, mert én mindig csak ennivalóért dolgoztam. Akkor ebben a lágerban olyan nagy szomorúság volt. Babarcról negyvenötén mentünk el. Sokan voltak ebben a lágerban, én most csak Babarcról beszélek. Ezek mind ott haltak meg ebben a betegségben. Mivel én a konyhában dolgoztam, szóval úgy kisegítőként, hát akkor persze, hogy a jobb falatot kaptuk. Lehet, hogy szerencsém volt, hogy nem kaptam meg ezt a betegséget. Amikor már nagyon nagy volt a..., mit mondjak, meghaltak naponta ötvenen, vagy még többen, ezek ahogy voltak meztelenül, mert nem lehetett (rajtuk), ez az igazság. Ha valaki ma meghalt és volt egy jó ruhája, azt elvették tőle. Amikor azt a hírt kaptam, hogy apám meghalt, egy könnyet nem ejtettem. Mert én még jól néztem ki és én mindig arra gondoltam - nemcsak én, hanem a többiek is - jaj, istenem, mikor halsz te meg? Te még milyen jó bőrben vagy! Ha az ember látja, hogy..., tudja ezek az emberek, mert 20-45-ig vittek, lepedőt fogtak magukra, már nem voltak észnél. Úgy játszottak a homokban, mint a kisgyerekek. Az a férfi, akinek otthon családja volt, fogta a lepedőt, ráterítette magára, odament a kerítéshez, „szerbusz, hát itt vagy feleségem, vagy gyerekem?”, hát szóval ez evvel a betegséggel járt. És akkor már, mikor tényleg nagyon ment ez a betegség, vagy már alig voltunk, akkor kerültünk egy másik lágerba, ez volt a „Dornbisz”. Úgy hívták ezt a lágert. Ott már tisztaság, 78
