Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hegedűs Erzsébet
és szalmás volt, időnként sületlen. Pirított kenyér formájában inkább ehető volt. Amikor kijöttünk az ebédlőből, előfordult, hogy a szovjet gyerekek ott álltak és nyújtották a kezüket és mondták, hogy „Pan daj hieb”. Kenyeret kértek. Nekik sem volt. Nagyon szegények voltak. A későbbiek folyamán, hogy az egészségünket valamennyire megóvjuk, eladtuk a kivitt ruhadarabjaink egy részét, amit nélkülözni tudtunk. Amikor mi kimentünk, a szovjet nők zsákszerű szoknyában, pufajkában, fehér kötött kendőben jártak. A színes szöveteket, színes selymeket nem ismerték. Ott, ahol mi voltunk, nem láttam ilyeneket. Amikor megláttak egy színes szép darabot, kérték, hogy adjuk el. Amikor láttuk, hogy egyre romlik az egészségünk, akkor eladtunk mindent, amit nélkülözni tudtunk. Néha volt rá lehetőség, hogy piacra kijutottunk, tejet, burgonyát vettünk. Én 21 hónapig voltam kint és az utolsó hónapokban már nagyon beteg voltam. Megrémültem amikor észrevettem, hogy fogaim mind meglazultak a vitaminhiánytól. Féltem, hogy kihullanak a fogaim. Nem dolgoztam végig az építkezésen. Egy idő után lámparaktárba helyeztek el. Ebben a raktárban helyezték el a bányászok lámpáit és a fönti ruháit. Már nem voltam jól, de úgy látták, hogy ez könnyű munka és el tudom végezni. Lehet, hogy a férjem is segített, ő tudott az orosz tiszttel beszélni és így kerültem oda. Lényeg, hogy 25 literes petróleum kannákban vittem a lámpákhoz szükséges petróleumot. A szovjet nő, aki előttem volt abban a raktárban, amikor a kezében lóbálva nehéz volt neki a kanna, akkor megfogta és fölemelte a vállára. Ugyanezt én is meg akartam tenni. Nem sikerült. így is nagyon nehéz volt. A vége az volt, hogy lázas beteg lettem. A szovjet felcser szerint tüdőgyulladásom volt. Ebben az időben már orvos nem volt, csak felcser volt a lágerban. Nem dolgoztam tovább, de ez azt jelentette, hogy alig kaptam valami pénzt és az élelmezés még tovább romlott. Az elejétől kezdve kaptak pénzt? Kaptunk. A bányászok többet, mert ők nehezebb munkát végeztek, mi pedig akik fent dolgoztunk, nagyon keveset. Nem emlékszem, hogy mennyit, de azt tudom, hogy az élelmezésre se volt elég. Nekem az volt a szerencsém, hogy nagyon kicsi étkű voltam, kevés élelemmel beértem. Amikor láttam, hogy az embereknek mennyire árt, hogy sok vizet isznak, mert gyorsabban megbetegszenek, nagyon vigyáztam, és igyekeztem kevés vizet inni. Amikor megbetegedtem, én sem tudtam az elhatározásomat betartani. Még arra vigyáztam, hogy kerüljem az olyan emberek társaságát, akik elkeseredésükben örökké arról beszéltek, hogy soha nem fogunk hazakerülni, itt fogunk elpusztulni. Én mindig bíztam abban, hogy hazajutunk, mert nekünk haza kell jutni! Számtalan példa volt előttem. Nem egy egészséges 326
