Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Nigrényi Erzsébet
nem mi vagyunk ott az urak. Ez egy nagyon kellemetlen emlékem volt. Nehéz, nagyon nehéz volt. Eltelt egy év körülbelül, akkorára, akiket először levittek a bányába, azok eléggé legyengültek. Nem tudtak már úgy termelni, és akkor az udvaron sorakozót tartottak nekünk, akik fenti munkások voltunk. Mi természetesen jobban néztünk ki, úgyhogy aztán én is lekerültem a bányába. Ez nagyon félelmetes volt. És méghozzá éjszakai műszakba mentem le. Mikor oda leérkeztünk, az nagyon félelmetes volt, egymással tudtunk csak vigasztalódni, de később ezt is megszoktuk. Csillét toltunk a folyosókon. Tele csilléket, amit a mi társaink raktak meg. Voltak olyan helyek, ahol körülbelül olyan magasságú volt a bányának bizonyos része, ahol egy csille elfért. Hát aztán voltak olyan részek is, ahol ki lehetett egyenesedni és tudott az ember egyenesen állni, de volt bizony, amikor órákat ilyen görnyedt helyzetben töltöttünk. Azok, főleg férfiak, akik lapátoltak, azok, azt hiszem, hogy a tárnában szinte egész nap ilyen testhelyzetben voltak. A tárnák igen alacsonyak voltak. Erről ők tudnának talán többet mondani, mert mi csak addig jártunk be, ameddig a vagonokat kirakták és kitolták. Innen is van mindannyiunknak egy rettenetes emléke. Amikor a váltás időszaka volt, akkor hordták le a liften a dinamitot, amivel robbantottak a bányában. Azt mindig azzal a csoporttal vitették fel, akik befejezték a munkát. Körülbelül olyan 40-50 kiló lehetett egy-egy ládában. Ezt ketten fogtuk. Egyik elől, a másik hátul. Borzasztó nehéz volt. És a síkos, vizes (út), néha bokáig érő víz a bányákban. Azért mindig nagyon- nagyon megszenvedtünk. Fizetést elviekben kellett volna kapnunk, de a gyakorlatban nem fordult elő. Volt olyan, hogy én egy rubelt kaptam. Fel se vettem. Volt olyan, hogy adósak maradtunk. Rájöttünk, hogy ezt a lehetőséget az oroszok használták ki. Annak a munkának, amit ott végeztünk, volt normája, meg bére is, na de mi hova tudtunk menni reklamálni! Sehova! Felvette valaki helyettünk. Ez csak feltevés, bizonyítani nem tudjuk, mert egy másik lágerban lévőtől hallottuk, hogy ők viszont kaptak fizetést. Nekik fizetni kellett az ebédért. Minekünk nem kellett az étkezésünkért fizetni semmit, de fizetést sem kaptunk. Ruhát kaptunk: anyagot, ilyent, mint amilyen itt a munkásruháké, körülbelül olyasmi minőséget. Azt aztán valahogy magunknak összevarrtuk. A lágerban ebben jártunk. Egyébként télen vattaruhában, vattakabátban, nyáron pedig ilyen vékonyabb, ugyancsak a munkásruhához hasonló nadrágokban, kabátokban jártunk. Kalucsnink volt és kapca. Aki bányász volt, az télen is abban a kalucsniban járt. Mert a bánya a lágerhez egymásfél kilométerre volt. Ilyenkor sorakoztunk, megszámoltak bennünket és őr kíséretében mentünk ki. Azok a csillék, melyek télen lejöttek a bányába, vagy a csillék, azok ugye fent a negyven, meg harminc fokos hidegben tiszta deresek, fagyosak voltak. Amikor lekerültek, el kezdtek 316
