Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Nigrényi Erzsébet
ez alatt az idő alatt minden reggel burizslevest kaptunk, minden vacsorára burizs- vagy köleslevest. Minden délben káposztalevest és két evőkanál burizst, hozzá pacalt, vagy sós halat. Amikor kifogyott a savanyú káposzta, arra emlékszem, hogy akkor répalevélből volt főzve leves. Na most azért éhen nem pusztultunk, mert a kenyeret, azt megkaptunk. Aki „fenti” munkás volt, az úgy emlékszem, egy kiló kenyeret, aki bányász volt, az úgy emlékszem, egy kiló húsz deka kenyeret kapott egy napra. Hát ez a kenyér egy ilyen szögletes, ragacsos valami volt. Nem volt az a nagy darab, de azért minden második nap ezt az adagot, három napra kaptunk egy egész kenyeret - együltő helyünkben, ahogy megkaptuk, meg is ettük. És akkor utána nem volt, de akkor egyszer jóllaktunk. Utána csak az volt, amit a konyhán kaptunk enni. Én kezdetben a bánya fatelepén dolgoztam több társammal. A bányafákat rakodtuk ki vagonokból. És azokat raktuk össze ilyen stószokba. Innen van egy olyan emlékem, hogy mondták az oroszok, ha ezt megcsináljuk, kirakjuk ezt a vagont, összerámoljuk, akkor bemehetünk. Meg is csináltuk hamar, nem telt el a 8 óra, és akkor minket 4-5 óra múlva beengedtek a lágerba. És miután az egész rokonságom, unokabátyám feleségestől kint volt, mondták nekünk: „Miért siettek ti be a lágerba, jobb nektek itt a kerítés mögött? Nem jobb nektek a szabad levegőn? Holnap dupláját fogják tőletek kérni és azt is meg kell csinálni. Dolgozzatok, de ne vigyétek túlzásba!” Na, de ugye 16 évesen ezt az ember nem így fogta fel. Nekik lett igazuk. És akkor ugye volt..., Nahát mi majd megmutatjuk. A kiszabott normát megcsináltuk, többet nem csinálunk. Hát természetes, hogy akkor még növelték a normát és mi, hogy úgy mondjam, sztrájkoltunk. Nem csináljuk, becsaptak bennünket! A sztrájknak ez lett a vége. Betelefonáltak a lágerba, kijött a parancsnok, bevitt bennünket. Ebből aztán majdnem Szibéria lett. Nagyon súlyos büntetést kaptunk. De azért mégis voltak, akik csak megsajnáltak bennünket. Csupa ilyen korombeli lányok voltunk együtt, tizenketten. És akkor bezártak bennünket. A két szervezőt, aki megmondta, hogy ők voltak a szervezői a sztrájknak, őket a hidegkamrára. Nem volt olyan vészes ez a hidegkamra, csak egy különálló helyiség volt, de minket tízünket a halottas kamrába zártak, ami az udvar közepén állott. Nagyon fújt a szél, arra emlékszem. Egy halottja is volt a lágernak. Az asztalosok már megcsinálták neki a koporsót és akkor azt a koporsót, a halott még nem volt benne, azt mi kétfelé vettük, az alját meg a tetejét, és azt úgy odatettük a deszkához, ahol a rések voltak. Öt-öt fej belefért abba, hogy ne fújjon a szél annyira éjszaka. Ennivalót természetesen nem kaptunk. Másnap megint nem kaptunk enni, hanem a kamrából egyenesen mentünk ki a telepre és dolgoztunk. Dupla műszakot. Körülbelül háromnapos büntetés volt ez, vagy kétnapos, amikor aztán ismét enni kaptunk, meg visszamehettünk a szobánkba. Hát ez egy nagyon jó lecke volt (arra), hogy 315
