Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Nigrényi Erzsébet
lepony vázott teherautók beálltak a szálloda bejárójához és akkor egyenként szálltunk fel. Pici lyukak voltak azon a leponyvázott kocsin, azon kiláttunk. Rettentő nagy tömeg állt kinn, de senkivel nem beszélhettünk, még az anyámmal sem. Senkit nem engedtek már a közelünkbe. Gyulára vittek bennünket. Gyulán úgy tudom, nem a levéltárba voltunk-e beszállítva? Ott is még eltöltöttünk egy, vagy két éjszakát. Onnan tettek bennünket vagonokba. Hát nem tudnám megmondani, hogy egy-egy ilyen marhavagonba hányán voltunk bezsúfolva, de közel nyolcvan ember. A vagon közepén volt egy vaskályha. Raktak fel fát, amivel tudtunk tüzelni. WC az nem volt. Magunk vágtuk ki baltával a vagon alját, meg hát volt, aki hozott magával vedret, annak is kivágtuk az alját, és akkor ez volt a WC. Innen Aradon keresztül mentünk, aztán Brassón, és azt hiszem, hogy Plojestiben rakodtunk át a keskeny vágányról a széles orosz vágányokra. Es akkor Harkovon, Kieven keresztül (utaztunk). Ezek a városok, amelyek megmaradtak az emlékezetemben. Körülbelül három hét volt az út. Nagyon hideg volt. Szúrós dróttal voltak az ablakok beszőve. Hát arra úgy emlékszem, hogy vastag volt a zúzmara rajta. Ha ki akartunk rajta nézni, akkor mindig megkapirgáltuk. Cipő, ruha, nem volt lent rólunk a három hét alatt, mert hát inkább magunkra szedtünk mindent. Aludni is ülve aludtunk. Enni azt ettünk három hétig, amit vittünk magunkkal. Nem kaptunk semmit az úton. Gyuláról jött velünk egy orvos, aki még a reggeli órákban, amikor megállt a vonat, végigszaladt, hogy van-e valaki, akinek gyógyszer kell, vagy valamilyen baja van, mert neki nagyon fáj a torka és fel van szerelve gyógyszerekkel. A mi vagonunkban nem volt panasz. Általában 24 órát is ment a vonat, amire megállt. Emlékezetem szerint, bár az embernek az időérzéke nagyon rossz volt, de amikor legközelebb megálltunk, azt tudom, hogy az a város Harkov volt. Megtudtuk, hogy az egyetlen orvos meghalt az úton és Harkovban tették le. Hogy hova vitték, nem tudom. De azt tudtuk, hogy ott letették. Onnantól kezdve aztán mindenki tényleg saját magára volt utalva. Három hét telhetett el, amikor kiérkeztünk. Egy nagy lágerba kerültünk. Körül volt véve drótkerítéssel. Nem tudom, azt mondták, hogy villanyáram is volt a kerítésbe bevezetve, de nem próbálkoztunk a drótkerítésen keresztülmenni. Egy olyan méteres csík, egy gereblyézett rész volt a kerítés és az udvarrész között. Mind a négy sarkon őrök voltak. Patruloknak hívták őket, akik ott álltak és vigyáztak ránk. Kipakoltunk. Körülbelül harmincán voltunk egy szobában. Priccseken aludtunk. Emeletes, kétszemélyes priccsek voltak ezek. Előző este főtt ételt kaptunk. Mondták, hogy sorakozzunk és megyünk enni. Hát ez a főtt étel azonban borzasztó csalódást okozott, mert savanyított paradicsomból volt a leves. Úgy, hogy hát olyan nagyon nem tudtunk még akkor belőle enni, mert volt még egy kis hazaink. De aztán két és fél éven keresztül megtanultuk, mert 314
