Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
használható. A rendező pályaudvar sínéi az ég felé álltak a bombázás révén és minden tíz méterre bombatölcsér volt látható. Ezután északra vettük az irányt és a legközelebbi nagyobb állomás Fogsáni volt, ahol meg is álltunk. A pályaudvartól nem messze igen nagy tábort láttunk. Gondoltuk, hogy esetleg kiraknak bennünket, de erre nem került sor, hanem egy jó fél nap múlva ismét tovább robogott velünk a vonat. Két vagy három nap múlva már a késő esti órákban értünk ismét egy nagy pályaudvarra, ahol hajódudához hasonló sípolást hallottunk. Azt hittük, hogy valahol a Fekete-tenger partján lehetünk. De tévedtünk, mint ahogy kiderült, Jassiban voltunk és ott fejeződött be az európai szabványú vas sínpár és az éjszaka az egész szerelvényt átrakták orosz gyártmányú vagonokba, illetve átszálltunk valamennyien a széles sínpárnak megfelelő vagonokba. Majd reggel továbbindulva már keletnek mentünk szovjet területen. Igen hideg volt, véleményem szerint hajnalban a mínusz huszonöt fokot is elérte a hőmérséklet. Egyszer-kétszer kaptunk tűzifát a vagonba, de nem mentünk vele sokra. Különösen a szomjúság gyötört bennünket sokat. Hiszen ételt még mindig nem kaptunk és a sajátunkból táplálkoztunk. Tudvalevő, hogy mindenki disznóvágási dolgot vitt, amely sós és vizet kívánt, és nagyon ritkán jutottunk vízhez. Ezért több esetben a deres vagonvasalást nyaltunk, hogy a szomjunkat oltsuk, vagy pedig, már a vagon teteje is havas volt a hóeséstől, megpróbáltunk az ablakon keresztül a vagon tetejéről havat a vagonba hozni és azt elszopogatni. Az egyik nap, mert többször a vasútállomásokon félreállítottak bennünket, és ilyenkor kaptunk vizet, a vízzel egyidejűleg egy fél megnyúzott birkát adtak be ételül, de senkinek sem volt gusztusa ahhoz és szétdarabolva a szükségletet elvégezhető lyukon a vagonból kidobtuk. Nemsokára elértünkDnyepro- petrovszk városába a Dnyeper mellett. És emlékszem, hogy az ablakon kinéztünk, körülbelül egy öt kilométer hosszan mentünk el az említett és általunk is ismert dnyepropetrovszki vasgyár csarnokai mellett. A Dnyeperen áthaladva továbbra is keletnek tartottunk és pár nap múlva, hát már a harmadik hétben voltunk, elértük Rosztovot az Azovi-tenger partján, ahol a Don torkollott a Kaspi-tengerbe. Egynapos várakozás után elindult a szerelvény, de északra, a Don vonalát követve, és először Novocserkaszk volt egy nagyobb helység, majd pedig megérkeztünk, legalábbis a mi célpontunkhoz, Sahti állomásra. Ez Rosztovtól körülbelül 90-100 km-re fekhetett. A naptári napokat figyelemmel kísértük és határozottan visszaemlék- szem, hogy február 2-a volt, gyertyaszentelő boldogasszony napja és pontosan három hetet töltöttünk a vagonban. Sajnos, már egy jó hete a tisztaság elmaradása miatt többen vakaróztak és találtak magukon tetveket. Természetes volt, hiszen annyi vizünk sem 230
