Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
volt, hogy a szomjunkat tudjuk oltani, nemhogy tisztálkodni. Megérkezésünk után a szerelvényt több helyen széjjelszedték és csak az a nyolc-tíz vagon maradt ott az állomáson, amelyekben lévő, hát most már mint hadifoglyok, ott Sahtiban maradtunk. Amikor kinyitották a vagonajtókat, sorban kiszálltunk a vagonból és nagy meglepetésünkre vagy húszhuszonöt hat és tizenkét év körüli fiú és lány, oroszok jöttek elénk és könyörögve tartották kezüket felénk: „Pan dajtye hleba”, uram, adjon nekünk kenyeret. Hát ez borzasztóan elkeserített bennünket, hogy milyen helyre jöhettünk! Amikor tőlünk, hadifoglyoktól kémek ételt. Természetesen a legtöbbünknek már el is fogyott az élelme, így nem tudtunk adni a gyerekeknek. A pályaudvartól nem messze egy épülethez tereltek bennünket, amely fürdővel és fertőtlenítővel rendelkezett. Először is a fertőtlenítőbe mentünk. Valamennyi ruhánkat le kellett vetnünk, összekötni és átadni a fertőtlenítőnek, majd pedig onnan meztelenül mentünk be a fürdőrészbe. Természetesen nem egy zuhanyozó, vagy káddal ellátott fürdőre kell gondolnunk, hanem csak fateknővel ellátottra, de meleg vizet tudtunk használni. Az is csodálatos volt, hogy tetőtől talpig meg tudtuk magunkat mosni, szappannal. Teljesen fölüdültünk tőle. A fürdés után megkaptuk a fertőtlenített ruhánkat és abba belebújva egészen másként éreztük magunkat. Az utazásunk első öt napja után hárman, T. Pista, U. Lajos meg én, összetettük az élelmünket. Én lettem a GH-s és én osztottam el a napi élelmet, gondolván arra, hogy nem kis idő fog eltelni, mire végcélhoz érünk. Az utolsó tíz nap már csak naponta egyszer ettünk, hogy azért minden napra jusson valami. A fürdés után és amikor fölöltöztünk, még maradt egy fél kolbászunk és körülbelül húsz deka kenyerünk. Elvonultunk egy sarokba és ott hárman elosztva az utolsó hazait, ott a végcélnál fogyasztottuk el és ittunk rá vizet. Nagy kétségeink voltak a jövőt illetően. Már sötét este volt, mikor valamennyien végigmentünk a fertőtlenítésen és a fürdőn, majd teherautók érkeztek és Sahti városából, a vasútállomásról elindulva, mintegy 5-6 km-t mentünk az úton, amikor megláttuk egy szénbánya körvonalait és közelebb érve, a szénbánya közvetlen közelében egy hármas drótkerítéssel körülvett tábort. A kapu nyitva volt, a gépkocsik behajtottak és ez lett aztán három évre, legalábbis a részemről, az otthonom. Amikor a gépkocsiról leszálltunk, ismét megszámoltak bennünket, többször is, hogy valóban megfelelünk a megadott létszámnak, de névszerű, hát jelenléti ív nem volt abban az időben. Az első út a tábor éttermébe vezetett, ahol meleg káposztalevest kaptunk, egy szelet fekete kenyeret és kását. Úgynevezett buris kását. Bár már 231
