Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Szauter Mária
vés. Ilyenek voltak, úgyhogy aki itthon el volt kényeztetve, hát az ilyet nem ette. Hát az mindjárt beteg lett. Nagyon sokan meghaltak, talán a fele. A maga barakkjában, vagy lágerében? Igen, igen. Én is voltam a legelső évben, karácsony tájt. Akkor engem is kórházba vittek. Nem is tudtam magamról semmit. Nem is tudtam fölkelni, talán ez volt egyrészt a szerencsém, hogy túléltem. De aki föl tudott kelni és a vízhez jutni, vagy vizet inni, hát azok ott mind meghaltak. Mert az méreg volt erre a betegségre. Amikor már tudtam a fejemet emelni, vagy szétnézni, hát itt fekszik egy halott mellettem, ott a másik, ott a harmadik! Körül voltam halottakkal véve. És még az a nyomorúságos eltemettetés, amit csináltak! Mindenkit levetkőztettek és egészen meztelenül dobták be a sírba. Hát ez siralmas volt, amit egyszer láttam. A lágerban volt, vagy valahová elvitték őket? Nem, ott mindjárt a kórház mellett! Mint egy kutyát, úgy bedobni! De nem egyet, vagy kettőt, hanem amennyi befért, vagy amennyi éppen volt. Azt mind úgy dobták be. De csak legalább egy ruhát dobtak volna rájuk, de még egy ruhát sem! Mennyien lehettek a maguk lágerében ? Jaj, hát sokan, sokan! Mert volt egy bekerített rész, ott három nagy láger volt. Emeletes épületek voltak. Biztos ezek is laktanyák voltak, vagy valami ahhoz hasonló. Voltunk ezren-kétezren. így e között voltunk. És ennek meghalt a fele? Hát legalábbis! Hogyan lehetett tisztálkodni, étkezni? Majdnem sehogy, mert még tetőnk is volt, amit már kifelé a vagonban összeszedtünk. Ez nem volt ott újság, mert az orosz nők is tetvesek voltak. Ez nem volt szégyen. Jaj! Na! Megyek tovább! Az orfűi Sch. Terézzel voltam együtt, már a vagonban is összekerültünk. Mondtam már, hogy egynek volt egy párnája, a másiknak egy dunyhája, vagy egy plédje és akkor úgy társultunk össze. Neki volt egy dunyhája, nálam egy vánkos és egy pléd volt, na akkor mi ketten összekerültünk. Nem is csak gödreivel voltam együtt egyszobában. Én meg ez a Sch. Rézi mentünk le először a bányába. A húga is ott volt, az meg Kati volt. Mi mentünk le először a bányába. Ez mindjárt olyan dicsőség volt nekünk, olyan előny, nem mintha annyira dolgoztunk volna, de előny volt, hogy mi le mertünk menni. Volt egy öreg brigádvezető, orosz, Lobov volt a neve, és úgy kedvelt bennünket. A tisztek mindig jártak utánunk. Hát utánanézni, hogy hogyan válnak be, és érdeklődni a dolgozók után. Na hát akkor ez az öreg „viszátnyik”, mert így 204
