Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Schmidt Pétemé
hárman. Öten. Ráültünk és ott ültünk reggelig. Ott aludtunk. Amikor láttuk, hogy világosság van a házban, akkor kimentünk. Fölszóltunk, hát jó reggelt. Egy fiatalasszony kinyitotta az ablakot, mondtuk, hogy mit akarunk. Haza akarnánk menni, meg hát hol van az első állomás? Azt mondta, menjünk csak ki az útra, mindjárt jön a tejeskocsi, az elvisz minket Oberstetenbe. Az volt az első állomás. Úgy is volt, elvitt minket oda. Na, mi mentünk akkor Oberstetenből Münzig. A többiek másfelé mentek, mert ők ottmaradtak Ausztriában. Hát mi meg ketten maradtunk. Linzbe mentünk, ott át kellett szállni a bécsi (vonatra) Hegyeshalom felé. Hát ott jött egy ellenőrzés. A katona kérte a papírokat. Azt mondtuk, hogy haza akarunk menni. Akkor még megvolt a papiros, az orosz, amit kaptunk. Frankfurt an der Oder, ott kaptuk. Megnézték, azt mondták, próbáljunk szerencsét, nem csináltak semmit. Na akkor ott volt egy fiatal ember meg egy öreg. Ezek ezt végighallgatták és azt mondták, csak jöjjünk ővelük, ők majd megmutatják, hogy hol kell leszállni Bécsben. Hát mindenki segített. Ezek is jóindulatúak voltak. Na akkor ezekkel föl is szálltunk. A kupéban többen is voltak. Azt mondták nekünk, hogyha jönnek az oroszok ellenőrizni, akkor csak mutassuk a papírt és el van intézve. Nem nézik meg. Hát így is csináltuk. Mindenki tartotta a papírt, mi is. És ezek elmentek. Bécsben le kellett szállni, az OstbahnhofnéX, Hegyeshalom felé. Szépen mentünk is Hegyeshalomig. Ha gyalog mentünk volna, leszálltunk volna, akkor nem jártuk (volna) végig azt a kálváriát, amit ezután velünk csináltak. Hegyeshalomban leállt a vonat és mindenkinek ki kellett szállni, mindenkitől kérték a papírt. Ott voltunk egy éjszaka, és akkor onnan elvittek Komáromba. Komáromban egy ilyen földvárba. Azt sem tudtuk, hová megyünk. Itt álltunk és akkor a rendőrök hajtottak minket, vagyis vezettek. Mentünk ilyen földúton, de sokan. Ott nem tudom, hogy miféle népek voltak, mindenhonnan voltak. Egyszer csak láttunk egy nagy kaput. Oda bementünk. Ott volt egy vár. Ott voltunk három napig. Ott mindent kikérdeztek. Meg hogy ne hazudjunk. Voltunk-e a Volksbundban? Mondtuk, hogy nem. Azt mondták, hogy úgyis megtudják, hogy ha voltunk, de akkor jaj nekünk. Na akkor három nap után elvittek Pestre. A Nyugati pályaudvar mellett nem messze a büntető táborba. Ott annyi nép volt. Akkor már sírtunk, mert azt hittük, visszavisznek Oroszországba. Hát ott voltunk megint csak három, vagy négy napig. Nem tudtuk mi lesz. Na végre szólítottak minket néven és akkor kellett menni és megint kihallgattak. Onnan Pécsre vittek. De akkor már volt velünk egy óbányai lány is, honnan került oda, nem tudom, és voltak még férfiak is. Azt hiszem, azok bikaliak voltak. És egy bonyhádi, azt mondta, orvos. Az honnan jött, nem tudom. Fiatal ember volt. Amikor onnan elengedtek, akkor megbilincselték a kezünket és úgy vittek az állomásra. A férfiakat is meg minket is. És aztán 170
