Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Havasi Anna
tam ezt a dolgot. Jött a komisszió! Minden negyedévben jött. Csípték az embert, hogy vajon van-e még valami hús, vagy csak csont és bőr? És akkor azok a szegények hazamehettek. Hol negyven, hol húsz. A gyűjtőtáborba kellett vinni (őket) és onnan hazakerültek. Aki meg nem halt az úton. Egyszer a tisztünk azt mondta, akkoriban már nagyon jól beszéltem oroszul, állandóan az orvosunkkal tárgyaltam, meg a kórházba jártam, mondjam meg az orvosnak, hogy a Hitler az rossz volt, de őnekik is van egy. Azt mondja, van nekik, de azt Joszifnak hívják. Egy kicsit féltem, de elég jól sikerült. Aztán ez a nagy ramacs hideg! Ugye, mi nem voltunk hozzászokva. Velünk legföljebb egy magasszárú cipő volt. Azelőtt az asszonyoknak nem volt nadrágjuk! Hogyan volt felöltözve? Volt hazulról egy magasszárú cipő, egy rendes cipő, amilyen valamikor a jobb népeknek volt. Egy magasszárú fűzős cipő. Vittünk kabátot és egy berlinert. Az nagyon jó volt! Sokszor mentem a betegekkel a „produktát” vinni. Sokáig kellett gyalogolni. Minden be volt deresedve. A homlokom is bekötöttem, mert ha nem kötöttem be, akkor a hajam is végig ... Mindig néztem és mindig féltettem az orrom. „Estére az biztos leesik!” - gondoltam. Szörnyű nagy hidegek voltak. Sokat kellett gyalogolni! Elértem a „tramvajt”, a villamost. Az volt a baj, hogy ott se ajtó, se ablak nem volt. Csak maga a villamos. Minden le volt ott bombázva. Olyan nagy szegénység jött ránk, hogy csalánlevest ettünk. Volt egy bizonyos fű! Egyszer jött a tisztünk és azt mondta: „Ánya gyere, menjünk ki a dombra, abba a fűbe nagyon jó vitamin van. Az jó lesz és akkor nem fogtok meghalni!” Ezt mi disznófűnek hívtuk. Magyarul nem is tudom, hogy mi annak a neve. Abból lett főzve. Hat asszony, úgy lehet mondani, éhen halt abból a kétszázból. Mert azok nem merevedtek meg, csak csont és bőr voltak. De azok a lányok, akik tífuszban haltak meg, az megint más volt. Ezek valóban éhen haltak. Az volt a szép benne, hogy a tisztünk minden lánynak meg asszonynak csináltatott koporsót. Ez nem volt sehol! Tömegsírba kerültek, mint az állatok! Le lettek öntve mésszel. De itt mindenki (koporsót kapott). A faluban a hozzátartozók mentek sírt ásni. Egyszer a tisztünk elvolt valamilyen tanfolyamon. Kaptunk egy magas férfit. Olyan volt, mint a férjem, csak erősebb. Az agresszív volt. Azt mondta, hogy el kell nekem jönni, mert temetés lesz és nekem ott kell lenni. Mondom, én nem szoktam temetésre menni. Ott van két asszony, azok megássák a sírt, utána jönnek és felöltöztetik a halottat, és el is fogják temetni. Jön az öreg bácsi, hozza a koporsót és azok le fogják ezt rendezni. Nem! Nekem el kell menni! Jól van, mondtam, ez még képes belémrúgni! Ezt az embert nem ismertem, elmentem. Amikor az asszonyok — már este 159
