Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Havasi Anna
volt - nem jöttek és nem jöttek, már sötétedett, akkor azt mondta (ez az új tiszt), hogy menjek oda és igenis felöltöztetem és megcsinálok mindent. Azt mondta, látszik, hogy nem voltál katona. Mert azok azt hitték, hogy katona lányok voltunk. Háborúban voltunk. Szegény asszonyok nem tudtak jönni, mert nem tudták készre ásni a sírt, olyan nagy fagy volt. Egyszerűen nem tudták lerendezni. Akkor fogott és belökött abba a helyiségbe. Ott legalább húszán voltak. Annyira megijedtem! Tiszta meztelen voltak, akik ott feküdtek a földön. Sikoltottam, nagyon sírtam. Kijöttem és mondtam, hogy én nem csinálom. Nagyon goromba volt velem. Meg nem ütött. Nagyon káromkodott. A végén jöttek az asszonyok és azt mondták, hogy nem tudják befejezni a sírt, mert nagyon nagy a fagy. Ilyen késő este, azt mondja (a tiszt), ha most kivisszük a halottakat, a kutyák nem fogják megenni (őket). Hát aztán elrendeztük. A vége az lett, hogy már csak hatvanan voltunk. Úgy volt, hogy húsz hazamehet, és mi negyvenen, akik jól tartottuk magunkat, azok pedig szénbányába mennek. Akkor azt mondta a tisztünk, ebből nem lesz semmi. Vagy hazamennek mindnyájan, vagy senki. Ezek a lányok haza fognak menni! Már a gyűjtőtáborban voltunk és még mindig vissza akartak vinni bennünket. Kiharcolta, hogy hazajöhettünk. Ezt az embert ott áldja a jó Isten, ahol van. Mikor volt a hazajövetel? Harminc hónapra rá, negyvenhét augusztusában. Az az út már kellemesebb volt. Nyár is volt, nyitva is voltak a vagonok. Máramarosszigeten le lettünk fürösztve, mindenki kapott öt forintot és Pesttől végig kellett kiabálni, hogy éljen Rákosi, a hadifoglyok apja! Egyszer kaptunk ennivalót is. Aztán úgy jöttünk haza. Szentlőrincen a szüléink vártak bennünket kocsival. Értesítve lettek. Szegény édesanyám kiabált, úgy, hogy a nővérem befogta a száját a kezével. Olyan megrendítő volt. Hányán mentek el arról a tanyáról? Öten voltunk. A nővérem H. Erzsébet, H. Anna, Sz. Anna, Sz. János és H. János. Mind az öten visszajöttünk. Még az volt az érdekes, hogy ebben a nagy gyárban a vezető azt mondta - eddig nem volt lehetőség, nem is lehetett volna erről beszélni -, hogy mondjuk meg a magyar uraknak, ha még egyszer kémek valakit munkára, akkor ne fiatal lányokat küldjenek, hanem ők maguk jöjjenek el. Akkor legalább megtudják, hogy mi is az! Maguk hogyan tudták, milyen címen kerülnek oda? Nem mondtak nekünk semmit. Hogy munkára visznek, de hogy Oroszországba kerülünk! 160
