Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Havasi Anna
helyeket, a hegyek tetején kolostorokat. Néha gyönyörködtünk, ha nyitva volt az ajtó és nagyon boldogok voltunk. Aztán egy hónap múlva megérkeztünk. A szerencsétlenség mellett szerencsénk is volt, mert öt vagont lekapcsoltak és az a gyárhoz került. A mi asszonyaink a gyárban dolgoztak. A többiek mentek tovább és azok mind szénbányában dolgoztak. Mind férfiak voltak. Maguk hová kerültek? Gorlovkáha. Mi Gorlovkának mondjuk, az oroszok Gorluvkának. Le lettünk kapcsolva. Engem mindjárt másnap elvittek a kórházba. Én egy napig nem dolgoztam. Mire a nővérem hazajött, pedig egymás mellett voltunk, egy takaróval takaróztunk, ő nem, de én elkaptam a fejtífuszt. A harmadik hétre rá tértem magamhoz. Össze voltam törve, a hajam kopaszra volt vágva, fehér kendő volt rajtam. Ki tudtam, úgy látszik, már menni a WC-re, mert a magas lázam elmúlott. Belenéztem a tükörbe, szörnyen megijedtem, hogy hogy nézek ki! Egyébként is vékony voltam, és akkor még ennyi fogyás! Várni kellett még egy hétig. Egyszer megjelent egy nagyon morcos tiszt. Nagyon örült nekem, mert addigra 12, vagy 14 szép fiatal lány meghalt. Én voltam az első, aki meggyógyult. Nagy örömmel vitt haza. Akkor még nem tudtam beszélni (oroszul), csak annyit mondott, hogy „szesztra”. Sírt és jött velem. Az volt az érdekes, hogy az orosz nép, van azokban is nagyon jószívű. Ő csak hadnagy volt, „lityinánt”. Talán tetszett már látni, vagy hallani, hogy volt nekik ilyen filccsizmájuk, meg kalucsni hozzá? Olvadozott nagyon a hó. A kalucsnit levetette és ráadta a lábamra, és ő tiszt létére így ment. Mentünk, sokáig mentünk, mert lassan tudtam csak követni. Bevitt engem egy gyárba és azt mondta, maradjak itt, ne menjek sehová. Kijött, hozta a nővéremet. A nővérem nagyon sírt és én is. O is sírt velünk. Azóta, azt mondhatom, apánk lett. Nem hagyott el soha bennünket. Családos ember volt. Volt neld három gyereke. Nem is volt már olyan fiatal, de egy csodálatos ember volt. Akkor a konyhán megparancsolta, hogy több kását együnk. Adjanak nekem több ennivalót, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Amikor az orvosnő kiírt, akkor munkára kellett menni, de olyan helyre lettem beosztva, ahol azok a szegény asszonyok magas hóban, derékig érőben, köveket, maltert hordtak. Télen-nyáron építkeztek, mint aki nincs észnél. Egyszerűen húzták, mert nem voltak lovak! Az egyik elöl a rúdnál, a másik a keréknél, és úgy húzták (a kocsikat). Úgy látszik, én ezt nem fogtam föl, én a kályha mellett álltam. Jött a tisztünk és beszélt a „nacsal- nyikkal”. Nem tudom, mit beszélhettek, csak azt mondta a tisztünk, nem kell mennem dolgozni, maradjak otthon. Öten voltunk már, akik takarítottak a lágerban. Meg ebédért kellett menni, mert akkor még nem volt 157
