Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
kenyeret. Gondolta, biztosan már rég nem ettem. De hát a papám már rég hozott ennivalót nekem a rendőrségre. Na, akkor mondtuk mi ennek a nőnek, aki ott bezárt bennünket, hol lehet itt panaszra menni? „Kihez lehet itt fordulni? Miért akarnak? Merek? Mondom én merek! Hol van itt valaki?” Akkor azt mondja, este jönnek és akkor engem meg a barátaimat akkor odavezettek. Volt egy kisebb férfi és akkor mondtam: „Miért vagyunk mi itten bezárva? Magyarországról, otthonról kaptuk, hogy bármikor hazajöhetünk! Oroszországból elbocsátottak, van egy elbocsátó levelem. Bennünket szívesen fogadnak. Fenéket, egyik fogházból a másikba! Mondom, mit csináltunk mi? Miért vagyunk mi annyira bűnösök?” És hát magyaráztam. Ő is együtt sírt velem. És másnap reggel bejött és azt mondta, csomagoljanak össze, tárgyalás lesz. Öt bíró volt. Elő lettünk állítva. Az egész papír, amit Salzburgból, Münchenből, Hegyeshalomból, Komáromból, Pestró'l Pécsre hoztunk, szóval az egész papír benn volt. Hazugságot nem találtak, csak igazságot. Megtárgyalták és azt mondták: Szabadlábra lesznek helyezve, semmit nem találtunk. Hogy van-e pénz hazautazni? Mondom, nincs. Akkor adtak 20 forintot. „Hát milyen irányba akar menni?” Hát mondom, csak egy hely érdekel engem. Kaptunk papírt és evvel felszálltam a véméndi vonatra. Azt mondták, ha hazaértem, másnap menjek jelentkezni a rendőrségen... A szüleim azt gondolták, hogy még ott fogok lenni egy pár évig. Hazajöttem... A kutya a kapunál állt, bementem és mondtam: „Rigó, megismersz engemet?” Ez a kutya fölnézett, ez rámtette a lábát. Amit ez csinált! Ezt nem lehet elmondani! Az egész család kijött, hogy mi van a kutyával? Még a kutya is sírt! (Sír.) Ezt nem lehet elmondani! Aki nem volt ott, az nem tudja elképzelni, mi volt ez. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy én még egyszer idejövök. Egy hétig voltam otthon és akkor volt a kitelepítés! Augusztus 22-én hazajöttem és akkor szeptember 1-jén négy órakor kopogtak itt az ajtón, hogy csomagoljunk össze, ki leszünk telepítve. Két óra alatt legyen minden összecsomagolva és menni kell! Akkorán sírtam és mondtam a rendőröknek, tessék, itt vagyok! „Lőjenek agyon! Én már innen nem megyek! Itt lőjenek agyon! Én most jöttem csak egy hete haza Oroszországból!” Mondták, hogy nem vagyok fenn a listán. Én már éltem három évig egyedül a világban, és most itt maradjak egyedül? Lőjenek agyon, én nem megyek! A házigazda, aki itt lakott a mi házunkban, megsajnált bennünket és elintézte, hogy ne telepítsenek ki, adott egy konyhát meg egy szobát... 146
