Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József

nem hittem nekik. Akkor már 5 éve ott voltam. 1949 decembere volt már. Azt mondták, hogy most hazamegyünk. Mondom, gyerekek, mi nem megyünk haza. Engem négyszer elvittek és mindig visszaküldték. Az nem létezik. Ide-oda utazgatunk csak. Nem létezik, hogy mi hazakerülünk.

Hát egyszer csak megérkeztünk Debrecenbe. Mégis csak hazajöttünk! Utaztunk éjjel-nappal. Utaztunk, utaztunk. Nem tudtuk, hogy merre. Nem ismertük ki magunkat. Hazaérkeztünk Debrecenbe, a debreceni laktanyába. Bevittek és be is zártak bennünket. Méghozzá őrség mellett. Fegyveres őrség mellett. Na, most mi van velünk? Hazakerültünk és még vécére is kísérnek bennünket! Hát most mi van? Nem ismertem ki magam. Három hétig feküdtünk a szobában. Szalmán, mert nem volt ágy. Szalmán feküdtünk. Nagy szobák voltak ott. Százával feküdtünk, csupa szalmán csak. Ha vécére akartam menni, akkor mindig elkísértek meg vissza. Nem tudtuk elképzelni, mi lesz velünk. Egyszer csak egy szép napon azt mondták, „sorakozó”, menjünk le az udvarba. Lementünk. Azt mondták, hogy elmehetünk haza. Hát nem is akartuk elhinni. Kaptunk új pufajkát és új nadrágot is, az is pufajka volt. Hát egy óra múlva azt mondták, a nadrágot le kell adni. Az előbb megkaptuk, most meg le kell adni! Milyen dolog ez? Volt a tiszteknek egy pár öreg nadrágjuk, csizmanadrágjuk, tiszta foltos volt, meg ilyen és ezek kérték az új nadrágot és nekünk odaadták az öreg nadrágot. Ahogy bebújtam, alig ért a térdemig, olyan rövid kis csizmanadrág volt. Alul meztelen volt a lábszáram. Hát nem tudom, most mi lesz? így menjek haza? - kérdeztem magamtól. Hát így engedtek haza. Vonaton végig így mentem. Elérkeztünk a németbólyi vasútállomásra. Voltunk tízen szajkiak. Egyszerre engedtek haza bennünket. De aki meghalt, az már nem jött velünk. Akkor már kevesebben is voltunk, de pontosan nem tudom (hányán). A létszám már nem volt meg, amelyik kifelé ment. A bólyi állomás 7 km-re volt Szajktól. Azt gyalog tettük meg. De olyan boldogan jöttünk az úton. Énekelve, hogy tényleg most szabadok vagyunk és hazamehetünk. Bolyon keresztül énekeltünk és hangoskodtunk. Egyszer csak egy fiatalember odamegy és megismerte a bátyját, aki elvesztette a lábát. A Jakab, annak az öccse. Hangjáról megismerte: „Jakab, nem te vagy az? De!” Kérdezte az öccsét: „Te ki vagy?” Kilencen voltak testvérek. Azt mondja: „Én vagyok a Pali.” Hát ugye ezek boldogan összeölelkeztek. Azt mondja: „Jakab, ide figyelj! Hozd a kollégákat mind az én főnökömhöz, mert itt van a vendéglős. Én meghívlak benneteket és megmondom, hogy ti fogságból jöttetek. Biztos kaptok egy kis fröccsöt, vagy valamit. Úgyis már régen ittatok!” Úgy is volt. Bementünk a vendéglőbe. Mindenkit megkínált borral, tiszta borral. Három deci borral mindenkit megkínált. Lehajtottuk. Nem tartott tíz percig, be is rúgtunk. Öt évig nem ittunk bort, egyből fejbe vágott az a kis bor. De olyan (jó)

120