Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Stang Mária
De végül is akkor meggyógyult? Ez május 9-én történt, 11-én elvittek egy orosz kórházba, úgy ahogy a filmekben is látjuk, lovaskocsira tettek, azzal szállítottak el. Június 11-ig voltam a kórházban. „Kórház”, ahol annyi patkány volt, mint csillag az égen. Egész éjjel szaladgáltak a betegeken. De ezt is túléltem. Még nagyon gyenge voltam, a betegség és az élelem hiánya teljesen legyengítette a szervezetemet. Másnap, június 12-én azonban már menni kellett a dinnyeföldre. Állni alig tudtam a lábamon, de kapálni kellett. A végén térden állva csináltam, mert ha megállt valaki, azt már az őrök ütötték. Nagyon sokat szenvedtem. Megjött a nyár, aratni csépelni, behordani kellett. Aztán megint jött a tél. A búzát valamilyen féltetős fészerfélében tárolták, s télen kellett rostálni. Fújt a szél, esett a hó, rettenetes hideg volt. Az őr - már csak egy vigyázott ránk - elment melegedni. Otthagyott bennünket. Mi is összebeszéltünk, hogy ezentúl minden nap ketten elmegyünk koldulni, a többi meg dolgozik helyettünk is. A közeli faluba mentünk. Kaptunk egy marék kukoricát, darát, vagy krumplit. De csak az idősek voltak jószívúek, a fiatalok egyáltalán nem szíveltek minket. Ahol lehetett ütöttek, rúgtak minket. Mintha mi nem is lettünk volna emberek. Egy alkalommal egy bólyi kislánnyal voltam koldulni, W. Anna volt. Úgy beszéltük meg, hogy este, amikor.a többiek is mennek a lágerba, mi is indulunk és a láger előtt találkozunk. Sajnos ekkor ez nem sikerült, mert a lágerparancsnok kijött a munkahelyre ellenőrizni és nem talált ott miket. Megkeresett minket, de abban nem volt köszönet. Bevittek a lágerbe, az irodába, ahol a lityinant és az orvosnő tartózkodott. Az orvosnő meglátott engem, mindjárt mondta neki, hogy ne bántson, mert én nagybeteg voltam, erreföl a tiszt fölkelt és olyan pofont adott, hogy elvesztettem az eszméletemet, csak arra eszméltem föl, hogy a földön fekszem és mindenem fáj, mert még ott is rúgdosott. Kék volt a fejem, az arcom, a karom, de a másik lánynak is. Büntetésből 5 napra a pincébe zártak minket, enni nem kaptunk. Az volt a szerencse, hogy ott tárolták a fejes káposztát. Abból éltünk. A másik büntetés az volt, hogy a bányába kellett mennünk dolgozni. Talán ha voltam 35 kg. Amikor meglátott a munkvezető, azt mondta, hogy nem tud leküldeni, majd ad valami munkát fönt, amíg egy kicsit megerősödünk. Egy hónapig maradhattunk, aztán le a bányába. Ott dolgoztam 1947 nyaráig, majd három hónapot a mosókonyhában, mert hiányzott valaki. Itt - mármint a mosókonyhában - hartaiakkal és császártöltésiekkel, meg nádudvariakkal voltam együtt. Na és természetesen a romániai szászok. A mosókonyhában összebarátkoztam hartaiakkal, akik között volt egy nálam 10 évvel idősebb asszony, akit anyámnak hívtam és ő pártfogásába vett. (W. Krisztina néni.) 101
