Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A biztonságos anyagi egzisztencia megteremtése

Később házat is lehetett venni. Ez 1982-ig tartott. Aztán alapítottunk a feleségemmel egy saját házi textil-üzletet." A menekült diákok egyike, Heinrich Becht szakmát tanult. Atképzősként elsajátította a kőműves és az ács mesterséget, majd mestervizsgát tett. Ezt követően önállóan dolgozott. „Miután letettem a mestervizsgát, megpróbáltam magam elindítani egy építőipari vállalkozást. Abban az időben nagyarányú fejlődés volt Németországban. Elsősorban azáltal, hogy a menekültek mindenképp vagyonhoz akartak jutni. Másodszor két dolog miatt, amik akkoriban egyedülállóak voltak. Az egyik az úgynevezett teherkiegyenlítés. Felosztották azok vagyonát, akiknek minden megmaradt, azok között, akiknek semmijük sem volt. Ez volt az ún. teherkiegyenlítés. Másodszor: az újonnan alapított üzemek támogatása. Úgy volt, hogy az elűzöttek számára meg akarták adni annak a lehetőségét, hogy ha vállalkozást akarnak alapítani, akkor segítsenek nekik egy bizonyos tőkével, alacsony kamatra. Kicsit kritikus volt a helyzet, mert nagyon fiatal voltam, s nem tudtam bebizonyítani, hogy otthon volt vállalkozásom, hogy a kitelepítés által elvesztettem volna valamit. El kellett mennem a tartományi tanácsra egy különbizottsághoz. Abban képviselve volt minden akkor már létező párt. Meghallgatták, mik az elképzeléseim, mit akarok csinálni. Elmagyaráztam nekik. Megmondtam, hogy van akaratom is, ezt véghezvinni. Akkor adtak kölcsönt, igen alacsony, 0,5 %-os kamattal. Ez 6000 DM fejlesztési kölcsön volt. 6000 DM akkoriban sok pénznek számított. Abból vettem egy gépet, és még maradt valamennyi pénzem. Beállítottam két alkalmazottat. így kezdtünk dolgozni. Azután jött az az időszak, amikor nem volt munka Németországban. 1958-ban Rómába mentem. Aztán jöttek az első olaszok. Kb. 25 ember. 1962-ben Jugoszláviába mentem. Zágrábban gyakran voltam, sokan ajánlkoztak ott. Kiépítettük az üzemet. Ma (1991) konjunktúra van, 240-260 emberrel dolgozunk. 1968-ban 400 emberem volt. Aztán jött a konjunktúra visszaesése. 1968-ban Líbiába mentünk, ahol erőműveket építettünk. Munkásaim is voltak. Most már azonban nem megyünk Líbiába." Újra kezdte tanulmányait Karl Wenes is, akiből ugyancsak vállalkozó lett. "1948 januárjában kezdtem el tanulni a villanyszerelő szakmát. Akkor már majdnem 20 éves voltam, ezért kései szakmunkásnak is neveztek (Spätberufler). A testvéreim támogattak, mert annak idején heti 8 márkát kerestem. A barátaim már jól kerestek, üzemekben dolgoztak. Ez volt a fejlődés időszaka. Apám a mezőgazdaságban dolgozott, bátyám gyárban. Lassan jutottunk felfelé. Amikor tanultam, így, pénz nélkül, elgondolkodtam, hogy tanuljak-e tovább. A kézügyességet örököltem a családból. Anyai ágon nagyon jó kézművesek voltak a családban. 1950-ben letettem a segédvizsgát. Ami nehéz volt számomra, mert 1940 és 1948 között nem jártam iskolába. Az ipari iskolába kellett járnom, előismeretek nélkül. Algebráról meg ilyenekről nem sok fogalmam volt. De a vizsgát azt letettem. Egy kis üzemben tanultam, aztán meg a BOSCH cégnél. A BOSCH-nál 5 évig voltam villanyszerelő. 1961-ben letettem a mestervizsgát, aztán önállósultam."