Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A biztonságos anyagi egzisztencia megteremtése

majd idekerültünk Reutlingenbe. Itt vettünk egyet. Azóta itt lakunk. A kocsmát most már (1989) kiadtuk bérbe, és abból élek." Andreas Schmidt állása biztos, de szociális helyzete meglehetősen mostoha volt, és ennek felszámolására hosszabb időre volt szüksége. „Nagyon kevés lakás volt. Ott, ahol anyámmal laktam, volt egy kis szobánk. Szerencsések voltunk. A munkám örömet szerzett, tanár voltam. De a szőlőben is segítettem, mivel otthon nekünk is volt. Jó viszonyban voltunk a családdal. Ok elutaztak nyaralni, ránk bízták az egész házat. Volt egy elektromos szaküzletük. Akkor meghalt a férfi, nekünk meg új lakást kellett keresnünk. Találtam is egyet. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel. A feleségem innen származik a környékről. 1950 júliusában házasodtunk össze. Aztán együtt is laktunk, akkor született a lányunk, Ulrike 1951-ben. Nagyon szűkösen voltunk, s elkezdtünk gondolkodni. Valahogyan már hallottuk, túl Freiburgban, hogy ott már 50-ben építkeztek. A szétszórtan élő rokonaim már építkeztek. Azok építőipari szakmunkások voltak, náluk gyorsabban ment. Azt mondtam, mi is építkezünk, még ha nincs is pénzem. Akkor elkezdtem építkezni, és 1954-55-ben megépítettem ezt a házat. Kevés pénzből és sok munkával. Sokat dolgoztam, falaztam, vezetéket fektettem, csináltam, amit csak lehetett." A magyarországi németek számára ritka lehetőséghez jutott Gregor Hohmann, miután 1957-ben visszaköltözött Németországba. Az első hónapokban ugyan kőműves előmunkásként dolgozott, de hírét vette, hogy földhöz lehet jutni. "Csak el kell menned Stuttgartba a Weimar-Str. 25-be, ott bejelented magad, és kapsz egy parasztportát. Nagyot néztem: hát ha ő is kapott egyet, én is kaphatnék talán. Tényleg. Mondtam magamnak, elmész Stuttgartba, a Weimar-Str. 25-be a Württembergi Földtelepítési Hivatalba. (Württembergische Landssiedlung). Odamentem, be a váróterembe. A terem tele volt. „Mit akar?" „Szeretnék jelentkezni." „Mi már három éve várunk, mások meg még hosszabb ideje." '"Jó vigasz!", gondoltam. Egyszer csak szólították a nevemet, erre bementem. Ott volt a General úr, meg Mach úr. A General úr katolikus volt, a Mach úr evangélikus. Bementem hozzájuk. Bemutatkoztam. Kikérdeztek mindent, a foglalkozásomat, az életem sorát. Az utolsó kérdés az volt: „Van pénze is?" Nem akartam semmit sem eltitkolni. Van, mondtam. A sógorom ennyi meg ennyi ideje kint lakik Franciaországban. És ezem és ezem van." „Jól van, Hohmann úr, majd jelentkezünk." Egyszer csak ott állt a stuttgarti Landssiedlung az ajtóban. „Hohmann úr, találtunk valamit az Ön számára. Legyen szíves velünk jönni. Van egy helyünk Nordstettenben." Mondom a feleségemnek: „Na, mit szólsz hozzá?" „Ha úgy gondolod... " Megint jó kedve volt, mert a gyerekek az óvodában voltak. 11 órakor jöhettek haza. Feleségem az építkezésen volt. Szerette a gyerekeket és velük akart maradni. Megnéztük a területet fönt, 333 parcella volt, amit magam forgattam meg. Nordstettenben egy fogadóban béreltem egy pajtát, ott helyeztem el a gépeket-hiszen gépeket kellett vennem, vontatót, utánfutót, vetőgépet, boronát, ekét."