Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A biztonságos anyagi egzisztencia megteremtése

gyermekem nem tudott iskolába menni, a cipője a suszternál volt. Ezek nehéz idők voltak, szegénység, éhezés." Andreas Schmidt iskolai munkája mellett bekapcsolódott a helyi politikai életbe is. 1965-ben indult a kerületi választáson (die wähl für den Kreistag), aminek azóta is tagja. A községi tanácsnak is tagja volt 27 éven keresztül, a szociáldemokraták frakciójának szóvivőjeként. Iskolát, sporttelepet építettek, majd iskolájának rektora, később tanfelügyelő lett. Időközben elvégezte a pedagógiai főiskolát. Az egyes emberek sorsának alakulásáról, jobbrafordulásáról érdekes módon a nyilatkozók általában szűkszavúan szólnak. Josef Auth rossz egészségi állapota miatt évekig csak könnyű munkát tudott vállalni. „1956 után Ingolstadtban a szakmámban kezdtem dolgozni mint takács. Nem mint műszövő, hanem mint kézi szövő. Aztán kitanultam a gépi szövést. Ismereteim alapján kineveztek mintatervezőnek. Nem tartott sokáig, mert a gyár tönkrement. Akkor Münchenbe mentem a Loden Frei-hez, a schwabingi szövődébe. Mintaszövőnek vettek fel. Itt Münchenben nem lehetett lakáshoz jutni. Naponta vonatozni kellett. Bajorországban beköltözési engedélyre volt szükség ahhoz, hogy ott letelepedhessen az ember. Akkor átképeztettem magam hegesztőnek. Segítettek bekerülni a Mannesmannhoz, Wonzachban. Ott dolgoztam 1976-ig. Aztán megszűnt a Mannesmann wonzachi részlege, mivel az értékesítés nem volt rentábilis. Akkor nyugdíjba mentem." Csoportos házépítési akció keretében jutott véglegesen lakáshoz dr. Paul Ginder, kilenc család bizalmi férfiaként működött közre. Az építési telkek és az építési engedély megszerzése „ügyeskedést" igényelt, de a körülmények ismerete meghozta a maga gyümölcsét. A Stuttgart Bergheimer Hof részében felépült háromszintes szalagházakba 1953 őszén költöztek be. A telekalakítások tovább folytatódtak, és a környéken utcák nőttek ki. Ezek elnevezését-Krokodilweg, Schlangenweg, Krötenweg-Paul Ginder szerint megszégyenítésként adták. Braun Ádámné nyelvi problémával küszködött, majd többszöri újabb, de most már kisebb körben történő költözködése után férjével együtt a vendéglátóiparban kisvállalkozó lett. „Amikor egy gyárba kerültem, nem értettem, hogy mit mondanak. Volt egy öreg néni, annak minden jót kívánok még halála után is. Addig beszélt, amíg meg nem értettem. Csak képzelje el, ha valakit harmincnégy éves korában egy ilyen helyre tesznek és nem ért semmit! Nem szerettünk ott lakni. A Berlinből jöttek a háború alatt barakkokban laktak, Kirchenbenitzburgban. Oda mentünk mi is, de nagyon sok poloska volt. Vettek poloskaírót, be lett kátrányozva, festve, úgyhogy nem volt már semmi baj. Ott laktunk két évig. A gyár épített. Az üzemvezető azt mondta az uramnak: Ádám, csak nem maradsz ebben a barakkban? Itt vannak a lányok! Kaptunk egy szép négyszobás lakást. 1955-ig laktunk ott. Akkor azt mondta az uram: Tudod mit! Én nem megyek a gyárba! Minden taknyos kölök rám szól, meg parancsol. Én ezt nem bírom! Akkor kivettünk egy kocsmát. Ott voltunk három évig,