Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)
III. Személyes átélés - Kezdeti lépések németföldön
ra - nyilatkozta Ignaz Baumhackl. A határ előtt egy-két megállóval előbb kiszálltunk, és gyalog mentünk át. A túloldalon megmutattuk a papírjainkat, mely szerint a bányába megyünk. Felülhettünk a vonatra, semmit sem kellett fizetnünk. Elértünk oda, ahol most is vagyunk, Moersbe. A keresztapámhoz mentem, aki már 1945-ben kiment. O Volksbund-fuhrer volt. Náluk maradtam. Azt mondta, legjobb volna, ha mindjárt a bányába mennék, ott lehet a legtöbb pénzt keresni. Leszálltam a bányába. [...] Képzeljék el, németként telepítettek ki, és egy szót sem tudtam németül beszélni." Gisella Herr édesapja a háború idején Németországba ment és ott is maradt. A keleti-zónába kitelepített családját Stuttgartba vitte. „Egy négyemeletes házban, aminek a felét lebombázták, volt egy szobája. Ott voltunk egy darabig. Apám elment a Menekültügyi Hivatalhoz, és beköltözési engedélyt kapott a családja számára. Akkor bejelentkezhettünk, s jogunk volt lakásra. Nehéz volt az államnak akkoriban, a sok menekültnek mindnek lakást kellett adni. Akkoriban minden lakáshoz volt egy két méter széles kamra, pl. a teregetéshez. Azt kellett az embereknek leadniuk. Egy ilyet kaptunk. Kivettük az egyik falat, hogy nagyobb legyen a szoba. Oda csináltunk WC-t, meg konyhát. Az volt a lakásunk. Volt tető a fejünk fölött, és tudtuk, hova mehetünk haza. Áprilisban költöztünk be. Sajnos nagyanyám is meghalt áprilisban. Az öregek nehezen tudták megemészteni, hogy megy a sorunk. Mi fiatalok könynyebben megemésztettük. Egy fél évig még beteg voltam, de aztán dolgozni kellett menni. Valamiből élni kellett. A bátyám szakmát tanult, péknek tanult Stuttgartban. így telt egyik nap a másik után. Nehéz volt, gyakran gondoltam a szülőföldre. De jó volt, hogy újra együtt volt a család. Én visszajöttem Oroszországból, a bátyám is megjött a menekülésből. Dolgoztunk, spóroltunk, lassanként vásároltunk is ezt-azt, bútort, asztalt, néhány széket stb." A Németországba került magyarországi németség magárahagyatott volt. Az új helyzetben fokozottan szükséges érdekképviselet és társadalmi szerveződés az amúgy is gyér számú értelmiségi hiányában kívánnivalókat hagyott maga után. Ezt a problémát vette észre dr. Ginder Pál is és Ausztriából Németországba költözött. „Mindenki a saját egyházánál próbálkozott. Én Stuttgartban jelentkeztem. Be is fogadtak. Először Theiss úr mellé, aztán Baumgertnär úr mellé. Tudtak szállást adni a bunkerben. Jó volt, mert mindennap meghosszabbították, míg meg nem kaptuk a polgár-jogot, így kerültem be mint első magyarországi német, aki nem volt építőmunkás. Az értelmiségiek később jöttek. Már rögtön, az első időkben megpróbáltam összefogni a magyarországi németeket. Ez volt a feladatom. A Stuttgartban élőkkel megállapodtunk: itt van egy kocsma, itt találkozunk minden szombat délután. Találkozunk egy korsó sör mellett. Ott adtuk egymásnak a tippeket. Ki ezt tudott, ki azt. A legrosszabb az volt, hogy mindig el kellett mondanom az embereknek: Itt van jövőnk, Magyarországon nincs többé. Felejtsetek el mindent. Itt kell maradnotok." Bécsben ezalatt Josef Schmidt újabb politikai tevékenységbe kezdett. Érintkezésbe lépett a szudétanémet származású Renner kancellárral, és felvetette neki a
