Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - Kezdeti lépések németföldön

németül. 1949-ben haza akartak menni Magyarországra. írtak haza, hogy jönnek. Május 28-ára tervezték az indulást. Közben azonban kedvezőtlen híreket kaptak. Hárman ugyanis korábban már nekiindultak, de a cseh határnál elfogták, megverték, majd visszadobták őket. A sógor levelét éppen a tervezett indulás reggelén kézbesítette a postás. Férje kijelentette, hogy nincs visszaút. Elmennek a másik zónába. A férje korábban már háromszor megpróbálta, de mindig elfogták és visszavitték. A keleti zónában nem volt semmi! A férjét és a lányát el akarták vinni a bauxit-bányába. Ott sokan meghaltak. Minden negyedévben lehetett volna nekik csak hazajönni Zwikau környékéről. Hát oda nem akartak elmenni. Szerencséjük volt. Elmentek Lipcséig, Magdeburgig, majd Marienbodig vonattal. Azt mondták nekik a vonaton, hogy menjenek a végállomásig. Talán sikerül átjutniuk. El is mentek. Nem volt náluk más, mint egy kis bőrönd, meg egy hátizsák. A végállomáson osztályozták az embereket. Akinek volt engedélye, annak balra, akinek nem volt, annak jobbra kellett állnia. Feltalálták magukat, és bálira álltak. Átmentek a sorompón, és beértek az első faluba. Ott már tudták a parasztok, hogy miről van szó. Az egyik házban beengedték őket a mosókonyhába. Találtak egy asszonyt, aki fényes nappal átsegítette őket a határon. 400 keleti márkát kellett fizetniük fejenként. Még 66 kilométert kellett menniük Helmstedtig. Behajtották őket ott egy „tervezőbe," amikor az is megtörtént, másnap vonatra szálltak és elutaztak Dortmundig. Még tíz márka kellett volna, hogy Stuttgartig jegyet válthassanak. Elmentek a Vöröskereszthez, és így kerültek Mainsba. Wormsig kaptak szabadjegyet. Reutlingenből (francia zóna) kaptak kölcsönt egy idegen házaspártól, amivel aztán ők is oda utaztak, és elhelyezkedtek egy a város környékén lévő faluban. Tübingenben kellett jelentkezniük, ahol egy csehországi német intézte meglehetősen mostohán sorsukat. „Mindenki ide jön! Azt hiszitek itt minden van?"-kiabálta. Azért felvették őket a lágerba, majd négy hét múlva ismét egy faluba helyezték el őket. Amíg lakást kaptak, a községházán voltak. Egy 80 éves nénihez kerültek. Négyen egy szobában. A szülők ekkor még nem voltak velük. A néni nem akarta beengedni őket, kijelentette, hogy neki nem kellenek cigányok. Korábban Berlinből voltak lakói, és nagyon gorombán bántak vele. Braunné elsírta magát, hogy ők nem cigányok. Erre befogadta őket, és nagyon jóba lettek. A kislányuk lett a kedvence. Adott neki egy ágyat, és abban a szobában alhatott, ahol ő is aludt. A többiek kaptak négy papír-szalmazsákot, a községházán szalmát, megtömték, és azon feküdtek sorba, mint a katonák. Harminc márkát kaptak. Azért kellett venni egy vödröt, egy lábost. Nem volt másuk, mint egy kiskésük. Mindent otthagytak a keleti-zónában. Braunné férje rögtön munka után nézett. El is helyezkedett egy gyárban. A két nő, anya és lánya pedig helyben dolgozhatott a varrodában. Keservesen ment - mondja Braunné - de beindultak. "A fiatalokat családostól elvitték Albachba, ahol az ércbányába kellett volna menni. Én a haverommal azonban nem mentem a bányába, hanem inkább átmentem Nyugat-