Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - Kezdeti lépések németföldön

nél dolgozott, mert üzemi munkára még fiatal volt, a másik nővére tífuszt kapott és kórházba került. Csak 1944 decemberében kaptak lakást egy segélyhelyen, egy barakkban. Ekkor egy kicsit jobban ment a soruk. Franz Wida az édesanyjával dolgozott egy üzemben, amíg 1945 májusában a szovjet megszállás be nem következett. Ezután már semmit sem kaptak. Ismét nem volt kenyerük. „Itt is elmentünk krumpli után nézni. Mindenütt krumplit loptunk. Éjjel hátunkra vettük a hátizsákot, s ha volt krumpliföld, teleraktuk a hátizsákot, aztán hazamentünk. Néha 3-4 órát kellett fekve maradnunk, mert járkáltak az oroszok. Megálltak, beszélgettek, s nem akartak tovább menni. Ott feküdtünk mi meg a krumpli között. Reggel hat órakor a gyárban kellett volna lennünk dolgozni, de nem tudtunk hazamenni. Amikor elmentek, mi is hazamentünk, de nem aludtunk. De legalább volt krumplink. Összeszedtük a cukorrépát is és szirupot főztünk belőle. Ami megmaradt, abból pálinkát főztünk. A pálinkát meg becseréltem az oroszoknál lisztre." Miután unokafivérével együtt az oroszok többször elhurcolták munkára, 1946 márciusának közepén Észak-Németországba, Frienslandba mentek, ahol ismét táborlakók lettek. Itt is menekültekként kezelték őket, de mégis jobb soruk volt a kedvezőbb élelmezés miatt. 1948-ban kőműves tanulónak ment, majd amikor az édesapja is megérkezett a szovjet hadifogságból, Németország francia megszállási zónájába, Baden-Württembergbe költöztek, ahol nem éltek tömegesen menekültek. A Walter család miután egyes tagjai egymásra találtak, a háború befejezését követően több ország- és zónahatáron átkelve hazaindultak. Ausztriában azonban az édesanya megbetegedett és operálni kellett. Mire felgyógyult, a hazatérési lehetőség megszűnt. Az evakuált iskolák tanulói végül is szüleikhez távoztak. Andreas Schmidtet-az általános pedagógushiányra tekintettel-már a lágerben felkereste az oktatási hatóság és tanítani hívta. Állomáshelye a lágerhez közeli Aschperg lett. Fellbach városa viszont nehezen fogadta be Heinrich Bechtet. Kifutófiúként talált munkát, de a tartózkodási engedély megszerzése nehézségekbe ütközött. Kérésére a városházán azt a választ kapta, hogy egy ilyen fiatal embernek haza kell térnie. A véletlen megint segítségére jött. „akkor bejött egy férfi és azt mondta: „Mi folyik itt?" „A fiatalember nem hagyja lerázni magát. Okvetlenül itt akar maradni." „Honnan jössz?" „A háborúból"- volt a válasz. „Hol vannak a szüleid?" „Azt csak a Jóisten tudja. Anyám valószínűleg Magyarországon van. Apám Jugoszláviában fogságba esett. Többet nem tudok róluk." „És te?" „Szeretnék itt maradni. Van állásom a Koronához címzett fogadóban. Van szobám is...." „Vegyétek fel! „A férfi ránézett és utasítást adott a hivatalnoknak: „Nehmt ihn auf!" Fellbach polgármestere volt a férfi, Herr Schneidemann. Az egyetlen kommunista polgármester egész BádenWürttembergben." A nyugati hadifogságból szabadultak és a megszállt Németországban letelepedni szándékozók is igen nehéz helyzetbe kerültek. Amint feljebb láttuk Gregor Hohmann