Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Breier János

hogy a július 31 napos voll, így 61 nap leli a kél hónapból. A cellában voliunk 17 napig. A 25 írT-en 24-cn voliunk. Alig lenünk el. Lefeküdni felváltva lehelen. Meg is hallunk volna, ha azt a 61 napol le kellett volna ott tölteni. Szerencsére jött egy nagy árvíz, ami nagy károkat csinált az utakon. Kivittek bennünket munkára. Sankt Gülgennél Ausztriában. Ott egy barakkban voltunk elszállásolva. Dolgoztunk. Már jobb volt, mert civilekkel találkoztunk, azoktól kaptunk ezt-azt. Olt is voltunk végig, amíg le nem telt a büntetésünk. Visszamentünk, és Salzburgból elengedtek bennünket. Újból neki, hazafelé! Eljöttünk Ausztrián keresztül szerencsésen, nem volt semmi probléma. Grazban volt ismerősünk, őket meg is kerestük, és egy éjszaka olt tartózkodtunk. Másnap megint mentünk lovább. Szentgotthárd környékén akartunk átjönni. A Rába volt a halár. Elég sebes folyó. Szegény apám nem nagyon akarl a vizén átjönni, meri jé) vállig érő volt a víz, és olyan sebes, hogy másképpen nem lehetett, mini karóval, és arra támaszkodva, mert elvitte volna az embert. Én átpakoltam, kétszerháromszor átmentem, és a végén átmentem édesapáméri is. Öt is át tudtam nagy nehezen vinni. De akkor már hajnalodott, majdnem reggel lett. Eléggé hűvös is volt a vízben. Augusztus volt, de mégis. Átértünk. Édesapám, most bebújunk egy kukoricásba és itt töltjük a napol mondtam. Amikor besötéledik, akkor megyünk tovább. Be is mentünk. De sem enni, sem inni nem tudtunk, nem volt nálunk semmi. Közel voltunk a Rábához, hát odamentünk. Illünk a vizéből, mert kénytelenek voltunk. A földből szedtünk krumplit. Megfőztük, mert voll még egy csajkánk és ezt eltük. Nagy hőség volt a kukoricásban, alig vártuk hogy sötétedjen és el tudjunk indulni. Amikor egy kicsit kezdeti szürkülni, édesapám már nyugtalan voll. Menjünk mostmár mondta -, csak menjünk, nem maradhatunk ill lovább! Addig-addig, amíg beadtam a derekamat. Jól van, ha annyira akarja, menjünk! Pedig még nem volna szabad. El lehet még látni 30-40 méterre, vagy még tovább. Ez így nem tanácsos. Hál csak nem hagyott békét, elindultunk. Nem mentünk ölvén lépési, már újból elkaptak. Pont rátértünk arra az útra. ahol a határőrök portyázlak. Hú, azt mondta az édesapám, itt van egy szép gyalogúi, ezen megyünk tovább. Alig mentünk 10-15 meiert, amikor megint elkaptak. Könyörögtünk a halárőrnek, nem vagyunk betörők, gyilkosok, csak haza akarunk menni. De hiába, semmit nem használt. Csak csattogtatja a puskáját, és „menjenek, menjenek, mert lövök". Bekísért a parancsnokságra, ott volt egy főhadnagy, ő voll a parancsnok. Mindjárt kihallgatott. Éjfél lett. mire végeztünk. Kaptunk egy szobái, ahol aludtunk. Minden hiába, mondta, nem lehet. Még az édesapját elengedném, de magát nem tudom elengedni.