Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Breier János

fönt voltunk a francia határnál, ő meg az osztrák határnál Berchtesgadenban. Délután 4 óra felé értem oda. Jelentkeztem, bementem az irodába a portán keresztül, és mindjárt annyira megsajnállak, hogy beengedtek a cellába. Annyira zsúfolt volt az a cella! 26 m

2 volt és 28-an voltak benne. Mindenki csak csodálkozott, hogy civilt is ide engednek? Ilyen még nem volt. Elég sok magyar is volt köztük. Mind ilyen hazafelé szökők, ilyen határátlépők. Nem bűnözők! Akkor estig ott hagytak, beszélgettünk édesapámmal. Azt mondták, mos már menjek, de reggel 7 órakor már ott lehetek. A város nevét nem tudom már, de elég távol volt, olyan 65 kilométerre, ott volt a parancsnokság. El is mentem. Másnap reggel korán ott is voltam. Egy idősebb bíró volt ott, 70 év körüli biztosan. Leültünk, beszélgettünk, mintha privát dologról lett volna szó. A lényegre nem tértünk rá. Érdeklődött, hogyan kerültünk Magyarországra, hogyan élünk. Mindenről, csak a lényegről nem akart beszélni. Nyugtalankodtam már és megkérdeztem: Bíró úr! Annyira szeretném tudni... Azt mondta, ez elég sok pénzbe fog kerülni! Van lehetőség - mondta -, de sok pénzbe fog kerülni. Attól függ, hogy mennyi, válaszoltam. Kezdett számolni. Ez 250 márkába kerül. Hű! Boldog voltam. Nekem háromezer, vagy talán még több márkám volt. Jól van, ez nem baj, ezt egy kézzel kifizetem! Visszamentem. Délután már szabad volt az édesapám. Ő is ilyen kíváncsi természetű volt, mint én. Nem járta a világot, nem volt katona. Ez pünkösd előtt volt. Ha lehet, akkor menjünk vissza, és nézzük meg azt a várost. Mert kapott egy papírt, ami egész Németországra szólt, ahol szabadon járhatott. Menjünk vissza, nézzük meg, hogy hol volt. Mert meséltem, hogy szőlővidék van arra, és hogy milyen szép. Hát menjünk! Mindegy, ráérünk. Ott töltöttük a pünkösdöt. Elég szegény volt az ünnep, ott is szegénység volt. De mégis, a parasztoknál mindig több volt, mint a városban. Akkor ott voltunk még egy hétig, majd elindultunk hazafelé. Együtt. Amikor Salzburgnál a német határt átléptük apám nehéz, erős ember volt -, a hegyeken keresztül éjjel akartunk menni, hogy ne vegyenek észre. Leértünk egy völgybe, ott volt egy bitumenes út. Azt mondta az apám, most ezen megyünk tovább. Én már nem megyek sehová - mondtam -, hanem itt megyünk tovább. Alig mentünk egy pár lépést, puff, csattogott a puska. Elfogtak bennünket a járőrök, a határőrök. Bekísértek bennünket Salzburgba. Egy pár napra rá megvolt a tárgyalás. Az amerikai hadbíró elé lettünk állítva, ő ítélt el bennünket. De nagyon megsajnált, amikor előadtuk, hogy csak haza akarunk menni. Mi nem akarunk semmi mást, csak haza menni. Azt mondta, tolmácson keresztül: A legcsekélyebb tiltott határátlépésért tud megbüntetni, de az is két hónap. Azon alul nem lehet. Nagyon sajnál bennünket, de mást nem tehet. Olyan „szerencsénk" volt,