Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Stefán Miklós

deka jár, és plussz egy kilót is tud keresni az. aki szorgalmas. Hát ennek a dumának sokan hittek, de ez sem volt igaz. Én akkor mondtam a két barátomnak, hogyha ezek azt adnak, amit mondanak: leves, nem tudom hány deka hús, cukor, vaj, stb, az nekem elég. Nem akarok többet enni. Mert a munkával sokkal többel strapátok le magamról. Valóban nem volt jelentkező. A második nap megint sorakozó, és akkor már azt kérdezték, kinek mi a szakmája. Volt aki jelentkezett. Akinek nem volt szakmája, pláne ilyen köpcös gyerekeket nagyon szerették a bányába vinni. Jobban mint a magas sovány embereket. Többet is bírt ki egy alacsonyabb zömök ember. Hát akkor én - mert apámmal a bányába is jártam, így a kőhöz volt fogalmam - kőművesnek jelentkeztem. A két kollégám is. Valóban ki is tanultam kőművesnek ottan, ők segédmunkások voltak. Ebben a lágerben nem volt víz. A folyóból lajtlal hozták a vizel, és akkor mint a barmok, mindenki (neki rontoil-FM). Ott augusztusban még nagyon meleg van. Szeptemberben pedig hirtelen esik a hó. Mindenki szomjas volt. Jött egy öreg mérnök és kijelölt két kutat. Négyszögletes kutat kellett ásni, és mindig kipolcolni, hogy nc tudjon bedőlni. Elég szépen lent voltunk már, olyan nyolc méter körül, amikor jött egy nagy zivatar, és a kutunk tele lett vízzel. Akkor a mérnök ezt abbahagyalta, és a másikai kelleti folytatni. Budafokról volt egy kőműves, aki vezctle a két kút ásását, és amikor látta, hogy szorgalmasan dolgozunk, bennünket áthozott az ő kútjához, és elküldött három-négy embert. Az ásást be is fejeztük. Utána a kőhöz, kerültünk. Robbantottunk is. Én ehhez is értettem, mivel a bányában robbantottunk. Fúrtunk, én raktam be a dinamitot és robbantottunk. Két méter hetven centiméter vizet találtunk. Úgy húztuk, mert akkor még nem volt szivattyú. Az eredeti vízszint megmaradt, akkor azt mondta a mérnök, hogy elég, fedezi azt, ami a konyhának és a fürdőnek kell. Amíg a kutat fúrtuk, annyi kajál kaptunk, amennyi kelleti. Annyit hozott a konyhafőnök az asztalunkra. Abból lett a baj, hogy utána már nem kaptunk annyit, és ezek az emberek tönkrementek. Érdekes, hogy mennyire tudja magát az ember irányítani. Akár dohányzásban, akár élelmezésben. Meg kellett elégednünk annyival, amennyit kaptunk. Ha semmit nem kaptunk, avval is. Októberig még amerikai konzervet is kaptunk, tojás konzervet, ilyen-olyan konzervet, de utána megváltozott a világpolitika, és az amerikaiak nem szállítottak nekik semmit. Akkor mi foglyok sem kaptunk semmit. Volt úgy, hogy nyolc nap alatt nem kaptunk egy falat kenyeret sem. Higgye el, olt ebben a három-négy hónapban a magyarság úgy pusztult, mint nálunk augusztusban a legyek. Mi ezerhétszázan mentünk ki a szerelvénnyel. Több munkahelyre lettünk elosztva. Erdőbe, bányába. Szerencsére mi bent maradtunk a táborban és a kutat, a vizet biztosítottuk a lágernak. Csak 29 hónap után, 1947