Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Nemes József

ezredes, de erre nekem nincs ott szükségem. Nem is maradhat ott, mondta az őrnagy. Ez érték. Csinálunk róla egy jegyzőkönyvet és elviszem Kijevbe. Mielőtt haza kell hogy menjek, visszahozzák. Csináltunk egy jegyzőkönyvet. Kérdezte az őrnagy, hogy nem adok-e egy sort neki. Dehogynem! Csak vegyen! Egy négyes blokkot is! 1947 karácsonyán az oroszok beleegyezésével felállítottunk egy karácsonyfát, amire természetesen nem került sem szaloncukor, sem angyalhaj, hanem fenyőtobozok és egyik-másik fiúnak a feszülete, kisebb emléktárgyai. Az ott lévő református pap tartotta az istentiszteletet. Katolikus pap nem volt. A lágerben nagyobb nyíltság bontakozott ki, mint azelőtt. A napok különösebb események nélkül folytak le. Egy-két beteget hazaengedtek még 1948 elején. 1948 áprilisában egyre sűrűbben hangoztatták az orosz őrök, meg a munkahelyeken dolgozó orosz civilek, illetve inkább az alkalmazottak, a mérnökök, könyvelők, pallérok, hogy rövidesen hazamegyünk, olyan információik vannak. Részben rádióból, részben újságból, részben következtetésekből, mert ilyen irányú tárgyalások kezdődtek a román és a magyar kormánnyal. Április 28-án kint dolgoztam az erdőn, és felvettem a magyar csoport munkáját, illetve megírtam a jelentést, ugyanakkor felvettem egy orosz munkacsoportnak is a munkáját, mert a pallér valamilyen okból nem volt jelen. Elég későn kerültem a láger közelébe. Amikor már elég közel voltam az irodához, akkor láttam, hogy az erdőmérnök lóháton visszatért. Leszállt róla, megölelt, megcsókolt. Búcsúzott, mert hogy hát én hazamegyek, mondta. Minek hazudsz mérnök elvtárs? Ha én azt mondom, hogy most már hazamész, akkor hazamész! Bementem az irodába, átadtam a jelentéseket. Amikor kijöttem, az erdőből rohant utánam egy orosz lányka, egy Maruszja. Egy derék kis parasztleányka volt. Juzov, vigyél magaddal Romániába, mert mi itt sosem leszünk szabadok! Ők tulajdonképpen büntetettek voltak, nem dolgoztak velünk együtt. A mérnöktől tudta meg, és azért szaladt utánam. Ök a ledöntött fákat gallyalták le, és azt tüzelték cl. Soha nem volt alkalmunk velük még beszélni sem. Jóformán csak egykét szót kiabáltunk át egymásnak. Kétségbe volt esve, amikor azt mondtam, hogy ezt nem lehet, hogy ők maradnak, és rabok lesznek továbbra is. Sokkal nem tudtam vigasztalni. Akkor már kezdett hihetővé lenni, hogy mégiscsak megyünk haza. A lágert megközelítve a traktorállomás főnökének az anyósa, egy nyolcvan év körüli öreg néni ült a barakk előtt és elkezdett kiabálni: „Juzov, igyos Damoj! Mész Haza! A lágerben lévő fiúk már a drótkerítésen belülről kiabálták: Gyere gyorsan, mentek haza! Én megyek, és ti nem? Nem, csak az Erdélyiek!