Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Papp József

jós volt. Elesett. Addig rugdosták, míg föl nem keit, és nem ment. Az angolok. Sírt! Többen is sírtak. Hál én nem, mentem. Élni akartam. Odaértünk Edingenbc. Már meg sem lepődtünk. Még rondább volt az eddigiekhez képest. A legocsmányabb hely volt. Ez lett a tragédiánk színhelye is később. Ugyanaz a nyílt terep, ugyanúgy megkaptuk a pokrócokat, stb. Avval a különbséggel helyeztek el bennünket - mivel már szeptember volt - 1945. szeptembet vége felé (április lí)-én estem fogságba), hogy be kellett ásnunk magunkat a földbe, durván másfél métert. Ez azért kellett, hogy meg ne fagyjunk. Azt mondták. Fölénk sátrat. Erről egy kicsit részletesen kell beszélni. Mert amikor vihar volt, akkor egyikünk, vagy többen is kimentünk és fogtuk a sátorlapot, hogy el ne vigye a szél. Ha elvitte volna, akkor többet nem kaptunk volna sátorlapot. Ha zuhogott az eső, akkor beáztunk. Akkor utána meitük ki. Hol kézzel, hol csajkával, hol ezzel, hol azzal. Abszolút sátorrendnek kellett lenni minden nap. Ez azt jelenti, hogy rend és tisztaság. A következő volt itt a rend. Reggel hatkor ébresztő, télen is, sátorrend, számolás. A tábor közepén mindenki felsorakozott és a kanadaiak/angolok számolták, hogy megvagyunk-e. Akkor vissza, megkaptuk az úgynevezett reggeli löttyöt, utána kötelező séta délután fél kettőig, az ebédosztásig. Előtte azonban újabb számolás. Megettük az ebédet, rá fél é>rára újabb kötelező séta sötétedésig. Számolás újra. Napi háromszori számolás. Hogy miért volt ez a kötelező séta, ezt azzal magyarázták, és ki is hirdettek, hogy e/t muszáj csinálni, msn félnek, hogy megfagyunk. Szeptemberben még ilyen veszély nem volt, de bizony október után azért baj lett volna, ha az ember egész nap ott feküdt volna a sátorban. Nagyon nagyon fáradtak voltunk, és éhesek. Egész télen ez volt, esőben, sárban, hóban. Pechünkre, azt mondták, hogy olt ilyen hideg még nem volt. Hallottunk róla, hogy Magyarországon is nagyon hideg volt akkor. „Csak" mínusz 18 fok volt itt Belgiumban, és mi egy pokróccal voltunk ketten összefeküdve. Alattunk a köpeny. Februárban kaptunk egy második pokrócot. Az étkezés lötty, lötty, lötty. Egy kis kenyér, egy kis konzerv. A 189 centiméteres magasságommá! eléltem a 49 kilót. Akkor kitalálták az angolok, hogy megnézik, ki a négyezer között az ötven legsoványabb. Azok két decivel több levest kaptak. Én is beleestem. A tábor közepén kellett megenni, akármilyen idő volt, azt a bizonyos levest, mert azt mondták, hogy ezek azok, akik eladják a cigarettáért az ebédjüket. Életemben nem dohányoztam! Amit kaptunk, egy vag}' két cigarettát, azt mindig eladtam, hogy kapjak egy deci levest. Áldottam a sorsot, hogy sohasem dohányoztam. Dr. Récsei Richárd földbirtokos Erdélyből, emiészem hogy körbekörbe járt, majd megőrüli, amikor nem volt cigarettája. Olyankor majd meg volt bolondulva. É-i/revcnünk e^y rozoga macskái a táborban. Ho-