Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Papp József

mert tudom, hogy mik történtek velük a német megszállás idején. Ők nem tudhatták, hogy mi magyarok vagyunk. De abban a pillanatban megöltem volna bármelyiket, az biztos. Védtelen embereket megtámadni! Na mindegy! Kiraktak bennünket egy szántás-szerű területre. Óriási terület volt. Elosztogatták a népet. Azt hiszem, nyolcasával, tízesével, tizenkettesével. Odaadtak egy sátorlapot és ezenkívül még egy-két dolgot, ami kellett a sátorveréshez. Ez Berchem városa volt, egy nagyon kis város. Ez, mint ahogy kiderült, egy átmeneti tábor volt. Egy nagy szerencsénk volt, a jó idő. A sátor itt nem volt vészes. Sőt talán még jónak is mondható. Nem is nagyon törődtek velünk. Az élelmezés, azt kell hogy mondjam, a hadifogságom ideje alatt itt volt a legjobb. Volt olyan nap, hogy kaptunk egy egy kiló két dekás hófehér kenyeret 2-3 napra. Olyat életemben nem láttam. Ez tartott vagy két hétig. Jó egy hónap után aztán vonatba ültettek bennünket, nyílt vagonokba. Úristen, hazamegyünk! Ez volt a gondolatunk. Megyünk. Nagy csalódás. Még nagyobb tábor. Szintén egy hatalmas sík mezőn. Brüsszelben kötöttünk ki. Ez körülbelül nyolcvanezres tábor volt. Ugyanaz a figura volt, megkaptuk a sátrakat, a hozzávalókat. Még mindig nyár lévén, megint csak azt tudom mondani, hogy nem volt rossz. Csak az élelmezés volt rettenetesen gyenge. Hát olyan, hogy volt hét deci leves, azt mondták, hogy az hét deci, hogy abban alig volt valami. Néha tészta. De volt, amikor jobb volt a leves. Öttizenhatod, így neveztük, öttizenhatod kenyér egy főre naponta. Elfogadható. Nem volt annyira rossz. Nyár volt. A külvilággal már itt sem volt semminemű kapcsolatunk. Nem lehetett. A szögesdrót itt is megvolt. Magasan. Előtte öt méterrel másfélméter magasan szintén egy szögesdrót. Hogyha azon valaki benyúlt, akkor már lőttek. Még Berchembcn történt meg velem, hogy sétáltunk körbe-körbe, és ezen a kis dróton egy leventegyerek - mert leventék is voltak köztünk - benyúlt, és nyakonlőtte egy őr. Meg kell hogy mondjam, az őrök belgák voltak, jobban féltek, mint mi. Tizenöt-tizenhat éves belga gyerekek beálltak az őrségbe. Nekik voltak fegyvereik! Rögtön jött egy angol parancsnok és elvitte az őrt. Habár biztos volt parancsuk, hogy lőjenek. Egy kis labda, vagy valami beesett, és kivette. Hát még húsz méterre sem közelítettem meg többet a drótot. Brüsszelben nem volt annyira rossz, ismétlem azért, mert nyár volt. Sokat kibírtunk. Hát istenem, az ember nagyon fiatal volt, én meg sportoltam előtte. Csakhát a szabadság! Meg semmit nem tudtunk, sőt Magyarországról sem tudtunk semmit. Utána fölpakolás, megint vonaton. Végre egy újabb remény. De már akkor nem mertünk annyira reménykedni. A csalódások csalódása következett. Már az feltűnt, hogy a vonatnál futni kellett. Nem emlékszem, hogy teherautókra vagy mikre. Orbán Tibor nevű kollegám és barátom, fehérvári fiú, térdfá-