Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Papp József

PAPP JÓZSEF (Bátmonostor, 1922) karpaszományos iskolai hallgató. A nyugati frontvonalban esett angol/kanadai fogságba. Hadifogságát javarészt Belgiumban töltötte. Felvétel: Pécs, 1993. Elküldtek az érsekújvári karpaszományos iskolára. Érsekújvárról aztán gyalog elindultunk, valamikor december körül, abban a nagy hóban, hidegben. A felszerelést cipeltük Bécs felé, és Bécsen túl még 180 kilométert. Mindezt gyalog, míg végre bevagoníroztak bennünket, és irány a későbbi kínszenvedésünk színhelye, Lingen. Lingen Emslandban van, az Ems folyó két partján. Lingen városa azért érdekes, mert rengeteg szenvedésünk volt ott, és onnan tíz kilométerre lőtték ki a V-kat. Mi láttuk, amikor megindultak. Mi is megindultunk akkor valamerre kifelé a városból, ki merre látott. Olyankor tudtunk egy kis „élelem pótlót" lopni, egy kis marharépát. Sohasem hittem volna, hogy meg lehet enni a marharépát. Hál pedig megettem! Ott közben, a sok nélkülözés meg mosdatlanság következtében megjelent a tetű. Egy tisztiiskolán tetű! Beástuk a ruhánkat a mélybe. Mondjuk egy méterre leástunk és a ruha csücskit kitettük. A tetűk szépen feljöttek. Láttuk őket. Ezek a tetűk végig kísértek bennünket egészen a fogságba esésünkig. Jött egyszer egy" parancs, hogy indulás! Visszavonulunk. És egy nagyon-nagyon kedves napiparancsot kaptunk: „Ha valaki ellenséggel találkozik, és valaki lő rájuk, azt én lövöm agyon!" Ezt az iskolaparancsnok mondta. Hát ezt nagyon szívesen betartottuk. Nagyon kezdtem unni a visszavonulást, mert az lényegében rosszabb volt, mint a háború, mert állandóan lőttek, bombáztak. Lényeg az, hogy megjátszottam a beteget, amit nem volt nehéz, és egy társammal szép lassan lemaradtunk. Minket otthagytak, hogy majd ápolnak, és majd megyünk utánuk. Mindez bevált. Sok kalandon keresztül. Volt, hogy ketten bandukoltunk, mentünk napi két kilométert. Egy SS-kocsi jött, ellátással. Ilyen GH-s kocsi. Odaszemtelenkedtünk és mondtuk, hogy keressük a csapattestünket. Részben egy kicsit igaz volt, de mégsem. Nagyon le vagyunk rongyolódva, nem tudnának-e egy kis élelmet adni? Rögtön adtak enni. Nem mertünk mosolyogni, esak össze-össze néztünk. Mentünk még tovább. Utána mondták németül, hallottuk - mert akkor még nagyon jól beszéltünk, egy-két éve érettségiztünk és Németországban voltunk -, hogy közel van a háború vége, és közel a front. Mondtam, csökkentjük a „sietős" menést. Egy Ostenwald nevű helységben egy Henrich Jansen nevű gazdánál húztuk meg magunkat. Ott semmi nem bántott bennünket, csak az, hogy tetvesek va-