Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Braun Ádámné Zorn Teréz

kaptunk négy papírszalmazsákot. Elmentünk a községházára, ott kaptunk szalmát, megtömtük és sorba feküdtünk, mint a katonák. Miből éltek? Kaptunk 30 Márkát. Az uram mindjárt ment munka után. Kapott munkát. Gyárba dolgozott. Én meg a nagyobbik lányom ott helyben kaptunk mi is munkát. Varrodában. Ott azért már ment, de keservesen. Nem volt semmink. A 30 Márkáért kellett egy vödröt, egy lábost vennünk, mert nem volt más, mint egy kiskésünk. Mindent otthagytunk a keleti zónában. A háziasszony adott tojást, meg lisztet, amit tudott szegény. Adósságra vásároltam. A péknél adtak próbára, hogy fizetünk-e vagy nem. Mert ugye előttünk már voltak ott, azok ha 50 Márkáig bevásároltak, akkor elmentek. Azt mondták, hogy nem jó áruja van. Én meg a Gizellám megkaptuk a pénzünket, akkor elmentem a mészároshoz, a pékhez, meg máshová. Kifizettem, akkor sokszor nem volt egy fillérünk sem. Na akkor jött még az uram. Negyven fillér volt az órabér. Gizellám kapott negyvenet, én meg hatvanat. Az uram nyolcvan fillért. Házbért kellet fizetni, az uram buszbérletét, akkor sokszor csak úgy... Akkor még jegy volt, de nem sokáig, két hónapig. Margarinos kenyeret összeborítottam. Avval meg kellett neki elégedni. Este, mire hazajött, főztem. Elképzelheti, hogy mi az! Ilyen egy nagy ház és mindig jómódú, meg elkényeztetett gyerekek. Az enyémek is el voltak kényeztetve, meg én is és akkor ilyen... Uuu, ez borzasztó! Amikor egy másik gyárba kerültem, nem értettem, hogy mit mondanak! Volt egy öreg néni, annak minden jót kívántam halála után is, az addig beszélt, amig megértettem. Csak képzelje el magát, 34 éves korába ha ilyen helyre odateszik és nem ért semmit. Hogyan áll az ember ott. így ment egyik nap a másik után. Nem akartunk a gyárba maradni. Nem szerettünk ott lakni. Akkor az uram elment, mert nagyon szerették a gyárba, szorgalmas volt, voltak ott barakkok a háború alatt, ott laktak népek, akik Berlinből jöttek, de nagyon sok poloska volt ott. Kirchen Tenitzburgban volt. Akkor már ott laktunk. Azt mondta az uram, nem baj. A gyárban vettek irtószert, kifüstölték, meg be lett festve, kátrányozva, minden, úgy hogy nem volt semmi baj. Na akkor ott laktunk. Két évig. A gyár épített. Azt mondta az üzemvezető az uramnak: „Ádám, hát csak nem maradsz itt ebbe a barakkban! Itt vannak a lányok!" Na akkor ott kaptunk egy szép négyszobás lakást. 1955-ig laktunk ott. akkor azt mondta az uram : „Én nem maradok a gyárba! Minden taknyos kölök parancsol. Ezt én nem bírom!" Akkor kibéreltünk egy kocsmát. Három év után Rautlingenben vettünk egyet, azóta most itt lakunk.