Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Braun Ádámné Zorn Teréz

tunk jegyet. Ott volt egy ismerős. Még tíz márka kellett volna a jegyre, hogy Stuttgartig tudtunk volna jegyet váltani. Azt mondta, ő nem tud adni, neki nincs pénze. Mondtam, hogy csak kölcsön, ha lesz pénzünk, akkor visszaadjuk. Nincs neki! Na akkor elmentünk a Vöröskereszthez és Mainzba kerültünk, az ottani Vöröskeresztnél aludtunk. Vormsig kaptunk szabad jegyet. Onnan el kellett volna menni az amerikai depóba. Adtunk fel táviratot egyik rokonunknak, hogy nekünk kell 80 Márka, mert nem tudunk jönni. Akkor egy hónap alatt sem lehetett annyit keresni! Jött haza a gyárból, itt Rautlingben dolgoztak, a felesége azt mondta, amikor megkapták a táviratot: „Most mit csináljunk?" Régóta itt volt egy jugoszláv család. A franciáknál szabó volt, ott mindent kaptak. Nekik volt pénzük, tőlük kértek. „Tudod mit asszony, mi már nagyon sokat elvesztettünk, gondoljunk arra, hogy talán jót teszünk!" Na akkor azok adták a pénzt. Egész idegenek voltak. Megkaptuk a pénzt, fölültünk a vonatra és eljöttünk egészen idáig egy közeli faluba, ahol a rokonok laktak. Ott aludtunk, ahol ők is laktak. Egy olyan jó háziaszszony volt, mi éhesek, szomjasak voltunk és olyan szívesen befogadott bennünket! Igazán nagyon helyes volt. Azután elmentünk Tübingenbe, ott kellett jelentkezni. Ott volt egy cseh, aki a „főmatador" volt. Azok rosszak voltak itt, a csehek. Csehországi németek voltak? Igen. Az olyan csúnya volt. „Ja, ja, mindenki csak ide jön!" „Csak jöttök, csak jöttök!" „Azt hiszitek, hogy itt minden van!" Nahát akkor mégis fölvettek bennünket. Elmentünk a lágerba, ott voltunk négy hétig. Onnan kitettek egy faluba. Ott nem tetszett. Három napig a községházán voltunk, amíg kaptunk lakást. Egy 80 éves nénihez kerültünk. Egy kis szobában négyen voltunk. A szüleim még nem voltak itt. Nem akart beengedni. Azt mondta, őneki nem kellenek cigányok, ő nem enged be bennünket. Nála voltak már Berlinből valók, akik olyan csúnyák voltak hozzá, olyan gorombák, meg minden bolondot csináltak belőle, szegény asszonyból. Ott álltunk az ajtóban négyen. Az uram meg én, meg a városházáról volt velünk valaki. Nekem akkor annyira kellett sírni. Mondtam neki, mi nem vagyunk cigányok. Elég sajnos, hogy így lett, de többet nem tudtam szólni, annyira kellett sírnom. Na akkor odafogadott bennünket, de az annyira jó volt az az asszony hozzánk! A Bözsikém már tudott vele beszélni. Elment neki bevásárolni, meg minden hová. Őt annyira szerette, adott neki egy ágyat. Ott volt szabad neki aludni, ahol ő aludt. Mi meg