Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Braun Ádámné Zorn Teréz

Mennyi ideig tartóit németül megtanulni? Sokáig! Évekig tartott. 1949-ben haza akartunk menni Magyarországra. A férjem öccsének írtunk, hogy jövünk. Május 28-án indultunk. Na akkor három komlói elment, de ezeket nagyon megverték a cseh határon és visszadobták őket. A postás éppen akkor reggel hozta a sógoromtól a levelet, amikor el akartunk indulni, hogy nem mehetünk. Akkor azt mondta a férjem, hogy „slussz" már nincs vissza út. Átmegyünk a másik zónába. A férjem háromszor megpróbálta. Mindig elcsípték és visszatették. Amikor utoljára itt volt, akkor Nürnbergbe voltak. Áz amerikai lágerbe mentek. Kaptak enni, mindent és vissza kellett jönni. Azt mondta nekik a vonatvezető, mert Drezdáig jöttek vonattal, hogy ő olyan gázt ad, hogy le tudjanak szállni, de ne azon az oldalon szálljanak ki, ahol az állomás van, hanem a másikon, hogy ne lássák őket, és pucoljanak el. Másként be lettek volna zárva. Miért nem volt ott jó? Azért, mert nem volt ott semmi! Az uramat el akarták vinni az alumínium bányába, meg a Gizellámat is. Ott csak gumiöltönyben dolgoznak és sokan meghaltak. Minden negyedévben lett volna szabad nekik hazajönni Auenból. Lent Zvikaunál. Akkor azt mondta, oda nem megyek. Hogy sikerült idekerülni? Jól! Elmentünk Lipcséig, onnan Magdeburgig és onnan Marienbadig vonattal. Azt mondta a kalauz, menjenek a végállomásig, talán sikerül. El is mentünk odáig. Nem volt nálunk más, mint mindegyikünknél egy kis koffer, meg egy hátizsák az uramnál. Ott azt mondta a felügyelő, hogy akinek van passzusa, az menjen balra, akinek nincs az jobbra. Mi meg szépen beálltunk balra és átmentünk a sorompón, be a faluba. Nem jöttek utánunk megnézni az okmányainkat. Egy pógár ott kint volt, mondtuk, hogy át akarunk menni. Tudták ők, mert ez határfalu volt. Bementünk a mosókonyhájába, azt mondta, ott lehetünk. Olt voltak a német meg az orosz határőrök. Azt mondta, tud egy nőt, aki átsegít bennünket a határon. Az uram elment érte. El is jött vele és megnézte, hogy mink van. Négyszáz keleti márkát kellett fizetni fejenként. Pénzünk volt! Délután 4 órakor azt mondta, most megyünk! Fényes nappal átmentünk a határon. Nem volt semmi baj. Akkor még 6 km-t kellett menni Hemsstadtig. Ott voltunk egy éjjel. Behajtottak bennünket egy „tervezőbe". Azt hitték, hogy tele vagyunk tetüvel. (Nevet). Az is megtörtént, onnan eljöttünk másnap vonaton egészen Dortmundig. Odáig váltot-