Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Braun Ádámné Zorn Teréz

sok magyar is volt ott és akkor a muzsikás, a Nagyági azt zenélte, hogy „itthagyom a falutokat nemsokára." Voltak ott magyarok, akik azt mondták: „Csak menjetek, jó módotok lesz!" Borzasztó volt! Ez Dombóváron történt. Hat napon át mentünk. A német falukból jöttek, elvitték a mosóteknőt, vellát, gereblyét. Kívül rászegelték a vagonra. Csehországban mindent levettek. Nekünk ilyesmink nem volt. Nem gondoltuk, hogy ilyen lesz. Csak úgy csörgött-zörgött amikor levették. Elvittek bennünket Pirnába. Először a Cseh határon álltunk meg, körülbelül három órát tartózkodtuunk ott. Az Ost-Zoneban, a keleti zónában állt meg a vonat. Ott voltak már a jugoszláviaiak. Azt mondták: „Jézus Máriám, még ti is jöttök! Mit akartok itt?" Akkor ott nagyon rossz volt. Nem volt mit enni. „Hova mentek?" Mondtuk, hogy nem tudjuk. „Már annyian meghaltak itt éhen!" Pirnába mentünk. Elvettek tőlünk lisztet, zsírt. Három, három és fél hétig voltunk ott, amíg ki tudtak telepíteni bennünket falura. A miénkből éltünk. Egy kis üdülőhelyre kerültünk Bad-Schandaunál Wcizbe. 470 méter magasan a hegyekbe, úgy hogy 6 km-t kellett lentről gyalogolni. Egy kis nyaraló falu volt, odajöttek Drezdából meg mindenhonnan. 16 házból állt. Polgárok laktak ott, de már voltak telepesek is Berlinből, 3-4 család. Amikor odaértünk, egy pógárhoz bevittek a pajtába, ott a pógár lerakott bennünket. Vonattal mentünk egészen Bad-Schandauig, ott kilettünk rakva és a pógároknak kellett elhozni bennünket kocsin. Azt mondták ezek: „Ezek mind cigányok!" Mi cigányoknak voltunk nevezve. „Jaj, ezeknek van ágyuk!" „Ezek úri cigányok!" Na de az a szegény asszony, a kocsmáros nyáron abból élt, abból a házból amit kaptak. Nem akart bennünket befogadni, de aztán mégis megtette. Azok annyira jók voltak hozzánk. És akkor voltak a gyárosok Drezdából. Az egyiknek likőrgyára, a másiknak nagy papírgyára volt. Egész utcák voltak az egyiké. Világhírű volt. A mostoha apámmal olyan jól megértették egymást. Az egyik írt a Gizellának, a lányomnak, meg a Bözsikémnek németül. Nem volt baj, hogy nem tudtak németül? Dehogynem, hát nem értettük őket! Elmentünk bevásárolni, akkor mutatni kellett! A Bözsikém akkor iskolába ment. 6 km-t kellett neki menni. Annyira jó volt a tanító, mindent megadott. Órára adtunk pénzt, hogy a lányok tanuljanak. Olyan jó bizonyítványt írt neki a tanító, hogy amikor idejöttünk, ide nyugatra, itt nem kapott olyan jót. A lányok írtak levelet a drezdai úrnak, a gyárosnak, aki kijavította hibákat és így megtanultak helyesen írni. A gyerek előbb megtanult beszélni mint mi.