Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Wild Ádámné

voltak, nagyon törekvő család, mindenük volt, ottan hallottam, hogy a telepesek mentek és nézték: „Ááá, nézd milyen! Itt ez is van, az is van!" Akkor az egyik elnevette magát és azt mondta: „Hát itt aztán van egy világ!" A másik: „Jobban mondva csak volt! Ez többet nem lesz, ami itt volt! Ezek többet ide nem jönnek!" És ezt így végig hallgatni, az borzasz­tó volt! Olyan ideges fejfájást kaptam ezekben az órákban, hogy a hajam el kezdett hullani és majdnem tisztára kihullott. Vitték a népeket az állomásra. A bólyi állomásra. Onnan elvitték őket, de a határon sokáig voltak. Pár napig. Kelet-Németország (a szov­jet zóna) nem akrta átvenni őket, de végül mégiscsak. Nagyon sokan visszajöttek, visszaszöktek. Nem akartak elmenni. Ez mikor volt? 1947 szeptemberben. A szüleim már itt voltak (Hegyszentmártonban). Ök nyáron jöttek el. Május 5-én szöktek el a házból és akkor éjjel mentek helyet keresni. Itt találtak, akkor ők idejöttek. Bérbe kaptak harmados földet. Fülöp Árpád nevezetű gazda 10 hold földjét műveltük harmadába. Amikor már itt laktak, haza-haza jártak egy lóval, meg kocsival és hozták a ruhánkat, meg hát amit el tudtunk dugni. Mindig éjjel. Este jött (az apám) és hajnalba ment, mielőtt kivi­lágosodott. Egyszer elfogták. Elvettek mindent, ami volt. A lovat is, a kocsit is. Ami rajta volt, azt bevitték a mohácsi rendőrségre. Amikor megtudtam, elmentem utána Mohácsra és avval a „szesszel", hogy hozok neki enni­valót, hogy szeretnék vele beszélni. A rendőrségen mindjárt megfogtak és bedugtak a fogdába. Azt mondták, az édesapám megszökött. Ha el­jön, akkor engem kiengednek. Én nem tudtam, hogy megszökött. Mert a kocsi, meg a ló, ami nála volt, az valahol az istállóban volt. Mondták, hogy maradjon ott a lóval. Édesapám a lovat otthagyta és eljött. Én is ott voltam a fogdába, egy napig. Estefelé kiengedtek. Azt mondták, ha édesapámmal találkozok, jelentsem fel, hogy hol van. Gondoltam, majd meglátják, hogy mikor jelentem. Én csak annak örültem, hogy megszö­kött (nevetve). Azután itten (Hegyszentmártonban) dolgozgattunk. Édesapámnak a lába annyira megjavult, hogy csak egy bottal járt és azért tudott dolgoz­ni. Öt évig munkáltuk harmadából a földet, akkor házat vettünk, majd felesbe munkáltunk földel. Amikor a tsz jötl, akkor édesapám is beállt, de akkor mint ács. Itt a legnagyobb szertettel fogadtak a szentmártoniak. Egy szóval nem mondták, hogy „te sváb", te ilyen, te olyan, hanem na-

Next

/
Oldalképek
Tartalom