Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Petrovics Lajos

Ez már mind lezajlott akkor, amikor a mieink idejöttek. Hogy ők milyen fogadtatásban részesültek, azt csak tőlük hallottuk. Díszkapu volt állítva és a község részéről hivatalosan fogadták őket. Az emberek természetesen, a legnagyobb többségük, az akkori zavaros idők befolyása miatt is, tartózkodóan viselkedtek. Nem mindjárt alakult ki a társalgás egymás között. Voltak aztán olyanok, akik próbálták ezt a dolgot összehozni, akiknek volt hozzá lehetőségük is hogy érintkezzenek az idekerült emberekkel. Érdeklődtek egymástól hogyan és miképpen történtek a dolgok és így lassan-lassan kialakult az egymásközti jó kapcsolat. Amikor mi ideértünk, ők már beilleszkedtek itt a falu életébe. Később már, az Abay György után, egy betelepült, az Alföldről ide került ember volt a községi bíró. Simonfalvi Mátyásnak hívták. Sok ilyen közéleti dologba az onnét idekerült emberek szerepeltek, azok vették át itt a vezetésnek egy részét. A mi embereink, a Felvidékről ide kerültek, nehezebben kapcsolódtak be ezekbe a dolgokba. Hogy miért? Nem tudom, talán az segített hozzá a dolgokhoz, hogy ott Csehszlovákiában emiatt már sok minden inzultusban volt részük és gondolom talán azért húzódoztak itt is az új életbe történő beilleszkedéstől. Máskülönben sem tudták, hogy mi fog ebből kialakulni. Akkor még zűrzavaros volt minden, nem tisztult le. Mindenki elkezdett gazdálkodni azon a kis földön, amit megkapott. Hát ahogy mesélték annak idején, mindenki megkapta a házszámot és oda behurcolták az állomásról a gépkocsikkal állataikat, fölszereléseiket. Azután kaptak pinncét, a pincébe fölszerelést. Ki többet, ki kevesebbet. Ezt én személyesen nem láttam, igy nem tudom mondani, hogy ki mennyit és hogyan. Volt biztos olyan is, mert hallottam, hogy az asztalon még ott volt a kenyér is ahogy kitelepítették a régi tulajdonost és úgy települt be az új tulajdonos. Amikor mi ide kerültünk ilyesmi már nem volt. Nem is volt szükség rá, mert ami nekünk kellett, az a kicsi fölszerelés, az a kicsi bútor, az mind megvolt. Nem volt szükség arra, hogy nekünk valaki ilyen dolgot adjon. Azoknak is természetesen, akik korábban jöttek, talán jobban mint nekünk, de természetes dolog, ha már ott volt bent és nekik juttatták, elfogadták. Ők még nem is tudták, hogy ez ingyenes lesz, vagy pedig ezért fizetni kell. Mindenesetre lejátszódott ez a dolog, így vagy úgy. Mindenki elkezdett gazdálkodni azon a kis földjén amit kapott, mert odahaza, bármekkora vagyon is volt, a legnagyobb határ 15 katasztrális